Minél szúrósabb a süni háta, annál jobban óvja a pihe-puha pociját 

Nem, nem biológiai elmélkedésbe szeretnék kezdeni most sem.

Mivel a gyerekjóga óráimon azt tanítom, hogy minél jobban bánt egy ovistársad, annál nagyobb szeretetre van szüksége, hisz csak azok az állatok növesztenek páncélokat, és szúrós tüskéket, akiknek valamilyük nagyon puha és védeni kell azt. Például a süni, akinek nagyon puha a pociján a bunda.

Érdemes ezen nekünk felnőtteknek is elgondolkodni. Vajon miért rúgnak esetleg belénk, és okoznak lelki fájdalmat egyes embertársaink? Tényleg ilyen kegyetlen a bennünket körbevevő világ?

Mi lehet azokkal az emberekkel, akik bántanak és nem tudnak szeretettel fordulni feléd, annak ellenére, hogy te ezt teszed? Hát nekik minden bizonnyal teljesen ki van merülve a szeretettankjuk és sürgősen feltöltésre szorul.

Igen ám! De itt jön újra a kérdés: Elgondolkodtál azon, hogy áll a te tankod?

Mert amíg nincs feltöltve, akkor benne maradsz ebben a helyzetben és továbbra is sértésként és bántásként tudod csak megélni azt.

Esélyed sincs alkalmazni a “ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel” technikát.

Elsőként is szívd fel magad! De ne harcra és visszatámadásra, hanem arra, hogy továbbra is szeretni tudj, de először is önmagadat.

Ne tudjon a másik fél kimozdítani a lelki békédből, ne dühből támadj vissza, és ne is szánalommal tekints rá, hanem tudj egyensúlyba maradni önmagaddal. Hogy az a béke és szeretet ami benned van, csak áramoljon kifelé és tegye a dolgát mindenféle erőlködés nélkül.

És pontosan úgy, ahogy az oviban amikor valamelyik gyerek csúfolja a másikat, csak addig fogja azt tenni, amíg a másikra hatással van, amíg feldühödik általa, és energiát bocsájt ki. De ilyenkor sajnos nem a benne lévő többletenergiát veszíti el, hanem azt a keveset, ami benne van. Így kiborul, sír, még jobban maga alá kerül, és minden energiája elvész. Amint nem hatnak már rá a bántó szavak, nem lesz tőle dühös -mert kellően fel van töltve a szeretettankja- már nem mozdítja ki a lelki békéjéből és lepereg róla.

Szóval öntankolásra fel!

Hisz mindig lesznek, akik hiánnyal küzdenek és minél kevesebb van neked, annál könnyebben szerzik meg az a kis maradékot tőled.

Ilyenkor sajnos kifelé azt mutatod, hogy nem vagy elég fontos önmagadnak, ha majdnem üres “gyomorral” képes voltál kijönni az utcára. Ergo tőled el lehet venni.

Elég egy kicsit változtatni a szemléletmódunkon és rájövünk, hogy nem a világ kegyetlen, ami körbevesz bennünket, hanem olykor olykor mi önmagunkkal vagyunk azok.

Ne feledd, az utcán sem azokra támadnak rá, akik erősek. Hisz a gyenge mindig a gyengét támadja, az erős pedig nem támad!

A legjobb módszer, hogy megerősítsd magad továbbra is az önmagad iránti szeretet. Amint elkezded értékként tisztelni és tölteni önmagad, a világ is értékként tekint rád. Sosem csináltad még tudatosan? Íme néhány ötlet egy korábbi bejegyzésből

Egy hideg januári napon késő délután az utcán sétálva megakadt a szemem az előttem sétáló lányon. Ezt láttam :

Ekkor körülbelül mínusz öt fokot mutatott a hőmérő, és már legalább három napja hasonlóan hideg volt. Ráadásul, aznap délelőtt esett a hó. Szóval szó sincs arról, hogy hirtelen változott volna téliesre az időjárás.

Nem ez az első eset, hogy ilyet látok idén télen, viszont most először sikerült telefonvégre kapnom ezt a számomra igen furcsa és mélyen elgondolkodtató jelenséget.

Amikor először pillantottam meg egy lánykát hóban csupasz bokával, vászoncipőben az volt az első gondolatom, hogy szegény tininek biztos nincs pénze csizmára. Megsajnáltam. De nem sokáig tartott ez az érzés, hamar leesett, hogy nagy valószínűséggel nem erről van szó. Hanem a divat. Az állhat a fura outfit hátterében. Ez most komoly?! A magam részéről teljesen elképedtem. De úgy tűnik, a tízen-huszonévesek teljesen komolyan gondolják. Hisz olyan természetesen, könnyedén lépkednek csupasz bokával, vászoncipőben amikor kint röpködnek a mínuszok és nekem lefagy a lábam, hogy magam is elbizonytalanodok egy röpke pillanatra, hogy mégis milyen évszak van.

Tény, hogy én már rég voltam tizenéves. Talán ezért nem tudok ráhangolódni erre az új hullámra. De én is voltam tini! És számtalan utólag fura, olykor kifejezetten viccesnek tűnő divatirányzatot megéltem már. Én is szaladgáltam vászoncipőben, tornacipőben, lázadtam bakancsban, topogtam magas talpú szandálban, botladoztam tűsarkú csizmában, estem orra platformcipőben. Hordtam neon színeket, biciklis nadrágot, cici alatt véget érő topot, lapszoknyát, térdig érő sálat, svájci sapkát, kalapot, rózsaszínt is (az most is megvan!), de a sálat télen, a topot meg nyáron.

A divatirányzatok jönnek, mennek. Sőt, most már inkább csak jönnek. Egyre csak bővül a paletta, és nem is kell olyan mélyre süllyesztenünk a szekrényben azokat a cuccokat, amelyek tavaly divatosak voltak, mert ha a következő szezonban nem is, az azt követőben már tuti, újra divatba jönnek. És azt is látnunk kell, hogy elég sokan próbálják meg manipulálni a divatot. No, nem kell megijedni, nem fogok itt holmi összeesküvés elmélettel előállni, de nem tudok szó nélkül elmenni amellett, hogy látom azt a rengeteg sportcipő reklámot, amelyekkel a jól menő sportmárkák gondosan tervezett kampányaik során hatalmas reklám büdzséjüknek köszönhetően elárasztanak, a reklámfotókon látok szép lányokat csini szoknyában és sportcipőben!, látom, hogy ki van a bokájuk, majd ugyanezt látom az utcán is. Csak egy bökkenő van: nem csak nyáron és ősszel, hanem télen is. Most vagy az a gond, hogy a nagy sportmárkák téli cipő kampánya nem ért el kis hazánkba, mert elfogyott a pénz, ezért szegény magyar harminc alattiaknak most nincs mit követniük, és kénytelenek az előző évszak kollekciójában villogni vaagy annyira elmerültek a divathullámok követésében, hogy közben elfelejtenek kinézni az ablakon mielőtt elindulnak otthonról. Persze, az is lehet, hogy egész egyszerűen azért hordanak télen nyári cipőt - nyáron meg csizmát -, mert az teljesen szokványos lenne, ha az évszaknak megfelelően öltözködnének. Olyan uncsi. Így viszont kitűnhetnek a szürke tömegből, legalább a megjelenésükkel. Hm, milyen igaz! Hát erre nem is gondoltam. Nyáron sítalp? Naaa, hogy tetszik? Az lenne csak igazán coool.

Amióta hivatalosan is tél lett, erre a reggelre várok. Hogy amikor kinyitom az ablakot enyhén kékes fény szűrődjön be a horizontról és apró hópelyhek takarják be a tető ablakom. Sosem tudtam, hogy mi nekem ez az örök szerelem. Hogy miért érzem még a legbelső inaim között, a csontjaim minden négyzetcentiméterében is, hogy odakint hamarosan esni fog a hó. Anélkül, hogy bármit is látnék. Egyszerűen az aurám is megváltozik ilyenkor. Valami olyan nyugalom tölti el az egész lényem, amit leírni sem lehet. Innen tudom, hogy hamarosan havazni fog.

Reggel még ki sem nyitottam rendesen a szemem, amikor a messengeren már havas tájképek tömkelege fogadott. Mindenki megörökítette nekem azt a látványt, amire ébredt. Küldött az én drágám, a családom, és néhány barátnőm is, mert tudják, hogy imádom. Egyszerűen tényleg megmagyarázhatatlan szerelem ez nekem. Főleg úgy, hogy ősszel születtem. Semmilyen olyan élményem nem kötődik a télhez, amire tisztán emlékeznék. Hacsak nem a féktelen szánkózások a templom melletti dombon, vagy a szomszédos iskolaudvaron. A gyerekkorom kacajai, vagy a hely, ahol a felnőttem. Az a táj, amit ilyenkor hótaposóban jártam végig, szinte szökdelve, mert annyira boldog voltam, hogy ilyen meseszép. Hogy belelépek és ropog a talpam alatt. Hogy nyomott hagyhatok benne magam mögött. Mégha csak pár órára is. Talán a tisztasága miatt szeretem ennyire, hiszen a frissen esett hó maga a tökély. Rendezett, hófehér. Mint amikor átfestik a már megfáradt szobák falait, vagy felhúznak egy tiszta lepedőt. Olyan, akár egy tiszta lap. És bár bizonyos országokban a fehér a gyár színe, de nekem a rendezettségé, a tisztaságé, egy új kezdeté és a megújulásé. De az is lehet, hogy a hópelyhek miatt imádom... Mert olyanok, mint a kristályok. Tökéletesen megmunkált darab mindegyik szem. És nincs köztük két egyforma. Több ezer milliárd esik le egyetlen alkalommal és mégsincs köztük két egyforma. Nem is esik, hullik. Olyan táncra perdülnek a lámpafényben, amelyet egyszerűen muszáj nézni. Megbabonáz. Talán azok a kis utcák, amelyekbe már itt, a nagyvárosban lettem szerelemes hóesés idején. A szűk kis járdák, amelyeket vastagon beterített a hó. Ez a messzerű lepel. Vagy talán azért szeretem ennyire, mert ilyenkor mindenki kénytelen lassítani egy picit? Mert egy kiadós havazás akár napokra is be tudja zárni a településeket a külvilág elől. De még a városokat is lassabb sebességre készteti. Ad egy olyan tempót az embereknek, ami élhető. Nem egy kusza őrületet, hanem egy szép nyugodt tempót, amiben oda kell figyelni minden lépésre. Emlékszem, hogy gyerekkoromban hányszor fordul elő, hogy nem tudtunk iskolába menni, mert a határon befújta a szél a szántóföldekről a havat és teljesen elzárta a külvilágot a közlekedés elől. A legnagyobb havazás dátumára már nem emlékszem, arra viszont igen, hogy síruhában mentem el Nagymamákhoz és vittem nekik ennivalót, mert ki sem tudtak jönni a házból. Mert ha baj van, az emberek összefognak. Figyelnek és törődnek egymással. Kénytelen lassítani, kénytelen félretenni mindent, ami a hétköznapok hülyesége és csak egymásra figyelnek. De az is lehet, hogy a csend miatt. Hogy a hangok is eltompulnak a havazásban. Egészen más minden nesz, minden zaj. Tompább. Egyszerűen meghitt az egész. Mintha az ember jól megkomponált festménybe lépne be. 

Lehet, hogy ezekért a tulajdonságokért szeretem ennyire a havat? Nem tudom, de az biztos, hogy most is esik és én tökéletesen jól vagyok.

A minap azon gondolkodtam, hogy mit is jelent ez. Hiszen a lelkünk elvileg mindig bennünk van. Mégis vannak olyan helyzetek, amelyekre ez a szó fókuszáltan igaz. Amikor bele kell nyúlnunk a rendszerbe és a normálisnál még mélyebben ott kell lennünk a pillanatban. Eckhart Tolle egy teljes értekezést írt a téma köré. Nem igazán a lélekjelenlét, sokkal inkább a MOST hatalmáról, de számomra nagyjából hasonló területet boncolgat ez a két dolog. Nagyon jó kis könyv, csak ajánlani tudom mindenkinek. (aki pedig lusta olvasgatni, keresse meg a youtuben hanganyag formájában)

Szóval hogy honnan is villant be pont most ez… A héten az egyik barátnőmmel edzés gyanánt ellátogattunk a helyi fitneszbe. Úszni akartunk és a környéken csak ott van normális méretű medence. Így az aznapi sport tevékenység listán ez lett a befutó. Igazából ez csak alibi sport…mert imádunk ilyenkor egynéhány hossz megtétele után szaunázgatni és percekig ücsörögni a gőzben (khm… van az fél óra is). Így ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor ez leginkább egy wellness program icccccipiccci sporttal egybekötve. Szeretjük ezt a helyet, mert van egy egész emberi méretű medence, amiben nem csak a jövő olimpikonjai szelhetik a habokat, hanem a magunk fajta nyuggerúszók is. Kívülről nézve ugyanis valószínűleg pont úgy festünk, mint a nyugdíjas nénikék, akik egy csípőprotézis után uszikálva próbálják helyre tenni a megfáradt csontjaikat. A kis óvszerfejünkkel (állati szexi az úszósapka) lassú tempóban, szigorúan mellúszásban, mindenféle durvulás nélkül igyekszünk ilyenkor leginkább nem megfulladni és mindezt alig 22 méteres távon. Legutóbb meg is állapítottuk, hogy egyszerűen nem értjük azokat a filmeket, ahol egy nyílt vízi katasztrófa után van az emberekben annyi lélekjelenlét, hogy napokig kb egyhelyben taposva tudnak és bírnak életben maradni a tengeren. Mi (az én legrégebbi gyerekkori barátnőm és én) ezt a 22 métert is épphogy meg bírjuk tenni. És itt ráadásul tudjuk, hogy leér a lábunk. Nade ott, ahol 15, meg 20 méteres mélység van az ember alatt? Hogy lehet ilyen szituációban teljesen nyugodtnak maradni, és kiegyensúlyozott légzéssel mozgatni a vizet napokon át? Mi, szigorúan elvi síkon (a gyakorlatban kihagynánk az élményt!) meg is állapítottuk, hogy 2 perc után tuti sokkot kapnánk, és úgy merülnénk alá, mint egy kavics. Mert mi már a puszta gondolattól kikészülnénk, hogy beláthatatlan időre a vízben ragadtunk. Nem kellenének egyéb extrák. Esélyt se adnák holmi éhező cápáknak.

De hát feltehetőleg nem mindenki olyan bénácska, mint mi. Valószínűleg többnyire nálunk edzettebb emberek uralják ezt a bolygót. Akik tisztességesen tudnak úszni és akiknek van lélekjelenléte. És ha már ennél a szónál tartunk, nem bírtam ki, hogy ne nézzek utána, hogy a szótár szerint mit is jelent: A wikipédiát idézve egy személy ébersége; a belső nyugalom képessége, illetve lelkiállapota, amikor egy személy megőrzi belső tartását, döntési- és cselekvési képességét meglepő, váratlan, rendkívüli esetekben vagy bajban, őt fenyegető körülmények között; megőrzi a hidegvérét, nem jön zavarba, feltalálja magát. Én még kiegészítettem volna azzal, hogy és cselekvésre képes. Mert abban az esetben, ha szükség van a lélekjelenlétünkre, általában arra is, hogy a felismerést követően meg is tegyük a megfelelő lépéseket. (egy hajókatasztrófa esetén például ösztönösen elkezdjünk úszni)

Bár mi nem mentünk nyílt vízre, de az uszodában töltött pár óra alatt több szituációban is meg kellett őriznünk a lélekjelenlétünket. Először, amikor kinyílt az edzőterem és az uszoda közötti ajtó, és a légteret pillanatok alatt öntötte el - egy amolyan igazi oroszlánbarlangra emlékeztető-  szag. Itt szerencsénkre csak annyi teendőnk volt, hogy fintorok nélkül kimeneküljünk a vízből. Majd miután ez megtörtént, kárpótlás gyanánt becsörtettünk a jó meleg gőzkamrába (hogy aromaterápiával gyógyítsunk meggyötört orrunkat és lelkünket) Igen ám, de egy kínai úr is pont ugyanígy döntött. Ahelyett azonban, hogy leült volna illően mellénk, a Kung Fu pandát is felülmúló mozdulatokkal  pattant fel az ülődeszkára és karate gyakorlatokba kezdett. Szórakoztatva ezzel mind saját magát, mind minket. Az ember ilyen helyzetben néhány percig még csak-csak meg tudja őrizni a lélekjelenlétét, (főleg a megértés fázisában, amíg végig nem követi aggyal, hogy ez mi a ...) és úgy tesz, mintha a világ maga lenne a megszokott történések sorozata. De egy ponton túl (amikor már elfogy az idő és még mindig nincs válasz) úgy bukik ki belőle a röhögőgörcs, hogy öröm nézni. Nálunk ez 10 perc után történt meg. Úgyhogy szégyenszemre ki is menekültünk. Majd percekig vinnyogtunk a zuhany alatt. Szóval azt gondolom, hogy az ilyen helyzetekre is tökéletesen igaz ez szó. Mégha viccbe is burkoltam.

És vannak a komoly szituációk, amikor csak annyit jelent, hogy egy pillanat alatt kell átlátnunk a folyamatot, kitalálnunk a következő lépést és mindezt úgy, hogy az arcukon praktikusan előszedjük a pókerábrázatot az egyébként ösztönösen felbukkanó mimikánk helyett. Én mostanában sűrűn gyakorolnom ezt is. Majd kifejtem valamelyik nap, hogy miért....

 Ünnepek után első munkanapomon az iroda ajtaján belépve a kollégáim egyből nekem szegezték a kérdést: „Hogy telt a karácsony?”. „Remekül! Jobb nem is lehetett volna”- vágtam rá csípőből, de amint kimondtam, furcsa érzés fogott el. Úgy éreztem, mint ha hazugságon kaptam volna magam, és most szégyenkeznem kellene azért, mert olyat mondtam, ami nem teljesen igaz. Még hozzá olyan embereknek, akiknek egy kicsit se szeretnék hazudni. De ők nem firtatták tovább. Talán érezték, hogy nem kell. Én se mondtam többet.

 Lassan, viszonylag csendesen telt az év első munkanapja. Miközben összegeztem az év végét és számokat vetettem az Excelbe el-elkalandoztak a gondolataim.

Jól teltek az ünnepek. Igen jól lehoztuk idén - bizonygattam még mindig magamnak. Koszorú, ajándékok, vacsora…minden megvolt időben, pont úgy, ahogy terveztem. Sőt, terven felül teljesítettem.

 A koszorú pont olyan lett, amilyet kértem. Tökéletesen passzolt színben az asztalterítőhöz. És ezek a számok rajta, meg a madárka...annyira cuki! Milyen eredeti! A gyerekek ajándékainak nagyobb részét megrendeltem a neten, még épp jókor, ide is ért, nem volt gond a szállítással. Mindenki azt kapta, amit kért. A lista összes pontja: pipa! Remek! A férjemnek is sikerült mosolyt csalnom az arcára, anyukám meg…úgy meghatódott a kis meglepi ajándékomon, hogy sírva fakadt. Ezt annyira jól kitaláltam! És az mekkora ötlet volt, hogy a halászlevet megrendeltem az egyik ügyfelünktől! Briliáns! Így csak a másodikat és a süti kellett elkészíteni. Illetve csak a másodikat. A sütit megcsináltuk a gyerekekkel még korábban, így a karácsonyi kreatívkodást is letudtuk egy füst alatt. És hihetetlen, tényleg nem volt szálka a halászlében. Második meg pulyka. Mint mindig. Gyorsan kész lett. Karácsonyfát hipp-hopp feldíszítettük a gyerekekkel…nagyon élvezték. Szóval, idén tényleg minden szuperül sikerült.

 Extra pihenés is megvolt, igyekeztem minél többet aludni. Legalább nyolc órát naponta. Igaz, esténként valamiért igen nehezen tudtam elaludni, de délután ráhúztam kicsit, így megvolt a nyolc óra. Muszáj feltöltődni, kemény évünk lesz. Ha visszamegyünk, pörögni kell.

 Még vagy két filmet is megnéztünk a gyerekekkel. Meg voltunk korcsolyázni, moziban, tartalmasan teljen a téli szünet! Legyen elég élmény! Gyerekeknek is töltődni kell. Mindjárt félév, kell a lendület. A moziban megnéztük A filmet Levi nagy örömére. Lesz mit mesélni a suliban… Jó volt. Nekem tetszett. Csak kicsit sokan haltak meg benne. Jó helyen is ültünk, hátul, viszonylag a szélén. Láttunk is, és szerintem senki nem vette észre, hogy végigbőgtem az egészet. Még Levi sem, aki mellettem ült közvetlenül. Nagyon jól csináltam.

 Annak külön örülök, hogy saját bevallása szerint anyukám is igen jól érezte magát. 24-én este nálunk, majd otthon is. Sütött-főzött, minden nagyon finom lett. De tényleg! Még a perec is. Pedig arról mindig azt mondta, hogy nem tudja egyedül megcsinálni. Én akkor is úgy gondoltam, hogy ez hülyeség. Már hogyne tudná! Max. tovább tart. És tessék, meg is csinálta!

 Milyen szépen, ízlésesen öltöztette fel a műfenyőt! Jó ötlet volt, hogy csak fehér díszt tett rá. És nem is olyan gáz ez a műfenyő. Én mindig idegenkedtem tőle, de ezzel semmi bajom. Nem is látszik, hogy mű. Persze lehet, az is bennem van, hogy megértem, hogy nem akart senkit megkérni, hogy segítsen befaragni a fát. Ő már csak ilyen. De én se szeretek kérni. Maximálisan megértem. És az a zöld fenyős mécses, amire véletlenül bukkantam a nagy bevásárláskor. Hogy kiszúrtam! Milyen jó, hogy rátaláltam! Annyira…hangulatos. Később anyukám is vett egy ugyanolyat, í gy kettő égett a karácsonyfa alatt.

Kellemesen, hangulatosan telt az első karácsony apukám nélkül.

 De akkor miért van mégis hiányérzetem? Mi hiányzott az ünnepből, ha minden megvolt? Talán a várakozás öröme? Az önfeledt kacagás? A viccelődés? Netán az ő viccei? A nagyszabású világmegváltó eszmefuttatásai? Vagy csak a mosolya? Vagy csak ő maga?

 Nem is tudnám megmondani mi volt az pontosan. Egy biztos. Őszintén szólva…valami piszkosul hiányzott ebből az idei „jól sikerült” karácsonyból.

A hétvégén túlestem a karácsonytalanításon. Fájó pont minden évben, mert imádom ezt a ünnepet. Ráadásul idén először volt saját fánk (nem csak a szülőknél, hanem itthon is, amit a párommal díszítettünk fel együtt), így még inkább szívszaggató volt leszedegetni. De a kötelesség az kötelesség, és a január 7-ei vízkereszt is egy fix dátum. És úgy voltam vele, hogy előbb utóbb egyébként is túl kell ezen esni, szóval had szóljon. Így pénteken este – mielőtt az én egyetlenem megérkezett volna hozzám, a szokásos porszívózás, ágyneműhúzás, mosogatás, mosás mellé beillesztettem egy komplett fa-eltávolítási műveletet is. Az elméletben brilliánsan megtervezett manőver a gyakorlatban csúnyán csődöt mondott. Azzal ugyanis nem számoltam, hogy mire eljutottam a kipaterolás gondolatáig, a fa már kellően ramaty állapotban volt. Valószínűleg nem volt kedvére való a lakásban uralkodó sztenderd 24 fok. Voltak is erre vonatkozó vészjósló jelek (éjszaka ágsuhanás szerű neszek, aláhullott karácsonyfadíszek halmaza a fa alatt, egy-két tök csupasz ág, ami néhány napja még egy merő tűlevél volt) Nem nehéz kitalálni, a halál oka: a kiszáradás volt. Szegény fácskám nem igazán bírta ezt a száraz, meleg levegőt, úgyhogy az egyiptomi múmiákat is megirigylő tempóban indult szikkadásnak. És ahogy nagy lendülettel pénteken hozzáértem, hogy lecsomagoljam róla a díszítést, atomjaira esett szét. A tűlevelek olyan sebességgel koppantak a padlón, mint egy csapat kamikáze ejtőernyős. Három másodperc múlva szegény fa úgy nézett ki, hogy a Grincsvold család árverésen licitált volna érte a következő filmjükhöz. Én egy darabig csak néztem ezt az robbanást, aztán megpróbáltam összesöpörni a parkettáról a 10 cm vastag tűlevél réteget. Mire eljutottam csóri fával a földszinti konténerig, max 10  levélke, ha maradt rajta. Az, hogy milyen állapotok maradtak a lakásban, mire sikerült az ajtón túlra juttatnom, nem is ecsetelem… Valószínűleg még hetekig elő fognak kerülni zuhanyzásnál egy-egy kósza darabok, mert a zoknim szárától a poháron át mindenhonnan tűleveleket halásztam elő az akció utáni este. Miközben ezzel szórakoztam, azon gondolkoztam, hogy vajon a feng shui szempontjából mekkora védséget követünk el, ha nem takarítjuk fel apró gonddal a megmaradt darabokat? Egy szúrós növény jelenléte is elintézni az emberi kapcsolatokat, hát még ha a hálószoba padlójába beékelődik egy-két „szálka”. Lehet, hogy az újévi cívódásunkat már ennek a számlájára írhatom? Ajjaj… asszem nagyítóval fogom átnézni a lakást, hogy elkerüljem a továbbiakat... Szóval mire az én Drágám megérkezett péntek este már híre hamva sem volt a karácsonynak. A szaloncukrok maradékát tettem csak ki a fa alól az asztalra. (El is kezdte csócsálgatni.) Hogy túléljük az ünnep eltávolítása utáni űrt és következő 12 hónapot a következő ünnepig - szombaton igazi téli programot iktattunk be. Ha a hó nem jön hozzánk, hát mi elmegyünk a hóhoz Így hát szombat hajnalban nekiindultunk Donovalynak. A fiúk snowboardoztak egyet, mi pedig két teázással és véget nem érő női csevejjel egybekötött friss levegős sétát iktattunk be az egyik barátnőmmel időtöltés gyanánt. Igazi szőke libákként ebben az UGG szerű csizmában indultunk útnak. Az impregnáló spray vagy egy merő átverés, vagy mi nem tudjuk normálisan használni, mert nagyjából 30 perces séta után totál átázott mindenünk. Akár mezítláb is taposhattuk volna a havat, annyira vizes volt a lábunk. A drága barátnőmnek felvetettem, hogy talán keresnünk kellene egy kézszárítót, hátha segít a csizmákon…Ő erre hosszan rám nézett és megkérdte, hogy „de hogy fogjuk olyan magasra emelni a lábunkat?” Ennél a pontnál kértem meg, hogy adja vissza a doktoriját.

A mosdóban elöltött fél órát nem is ecsetelem, mert zoknit és csizmát szárítani egy olyan toaletten, ahol mások vagy sícsizmában, vagy méregdrága hótaposóban közlekednek, …szánalom.hu kezdőoldal. Pusztultunk a röhögéstől. Úgyhogy vizes csizma ide vagy oda: így is csodás napunk volt. Éljen a tél! És az igazi klasszikus téli havas programok :) 

Hányszor olvastuk hallottuk, hogy a mások tiszta szeretetének az önmagunk iránt érzett szeretet az alapja.

Hogy tudjuk önmagunkat jól szeretni a gyakorlatban? Mert persze, hogy szeretem önmagam. Miért ne szeretném. De valóban így van ez?

Mikor kedveskedtem magamnak utoljára valamivel? Mikor töltöttem el önmagammal utoljára minőségi időt? Mikor érintettem magam utoljára szeretettel? Mikor ajándékoztam meg önmagam?

Tudom egyáltalán, hogy mi a szeretetnyelvem? Mert kényeztethetem magam heti rendszerességgel masszázzsal, vehetek magamnak ruhákat, ha éppen nem is az ajándékozás az én legfőbb szeretnyelvem. Azaz teljesen mindegy, hogy milyen gyakran próbálok magamra figyelni, ha nem fogom érezni, hisz nem a megfelelő nyelven szóltam önmagamhoz - szeretetteljesen.

Kezd el kitapasztalni, hogy milyen nyelven ért a szíved-lelked, és szólítsd meg magad nap, mint nap! 

Íme néhány ötlet a teljesség igénye nélkül: 

Ha tudod, hogy a testi érintés a legfőbb szeretetnyelved, akkor ne kapkodd el a zuhanyzást, legyen ott a teljes tudatosságod, testápolózd magad rendszeresen, de azt is úgy, hogy elegendő időt szánsz rá. Figyelj oda, hogy elég gyengéden mosod-e le napvégén a sminket, és kellő gondossággal viszed-e fel a krémet az arcbőrödre! Fésülgeted-e a hajadat? Maszírozgatod-e a talpad egy kimerítő nap után? Beülsz-e rendszeresen egy kádfürdőbe, hogy a víz teljes testedet körbeölelhesse?

Ha a minőségi idő, akkor lassíts egy kicsit a mindennapjaid tempóján. Legyen időd szemlélődni, csak úgy az édes semmittevéssel önmagadban lenni, és meditálni. Ne szervezd tele a naptáradban lévő minden szabad félórát valami programmal. Iktass be randikat önmagaddal! De az ne a tested sanyargatása legyen egy edzőteremben, hanem valami igazán jól eső program. Ébredj időben, hogy ne kelljen azonnal kiugranod az ágyból és átgondolhasd az álmaidat és a napod programjait! 

Ha az ajándékozás, lepd meg magad apró figyelmességekkel. Legyen az egy fincsi süti a kedvenc cukrászdádban, vagy a város legjobb fagyija, még ha nagyon messze is van. Vagy vedd meg magadnak az áhított cipőt, fehérneműt vagy bármit amiről azt gondolod, hogy nem engedheted meg magadnak. Ajándékozd meg magad egy jó könyvvel, egy wellness hétvégével, egy új jógamatraccal, még akkor is ha a régi nem kopott el. 

Esetleg elismerő szavakra vágysz? Na itt sincs kifogásnak helye. Válaszd ki egy a szívedhez közel álló barátodat vagy barátnődet, aki tisztában van vele, hogy egyik napról a másikra nem lettél teljesen beképzelt. Hisz mostantól üzenetekkel és telefonhívásokkal fogod bombázni. Rendszeresen elmeséled neki, hogy milyen észbontóan jól állt ma rajtad az új szoknya, hogy milyen jól levágta a fodrászod a hajadat, hogy milyen ügyesen kivágtad magad a főnököd előtt, amikor újra megpróbálta letörni a maradék önbizalmadat. Ez is csak gyakorlás és egy kis tudatosság kérdése, hidd el hogy hamar bele fogsz jönni.

A szívességek töltik fel a szeretetraktáradat? Egyszerűen csak vedd észre hogy mire van szükséged és segíts magadnak. Minden bevásárlás alkalmával leszakad a kezed a cipekedéstől? Vegyél egyszerre kevesebb dolgot és kíméld meg magad a terhektől. Vannak helyzetek amik nyomasztanak, nem érzed magad jól benne? Lépj ki, változtass! Ne feledd, mindig van választási lehetőséged!

Sosem egyetlen szeretet nyelvünk van, általában valamilyen szinten mindannyiunk lelke érti mind az öt nyelvet, de valamelyiket sokkal jobban, mint a többit. Ha még nem jöttél rá, hogy a tied melyik, érdemes kitölteni egy szeretetnyelv tesztet, az internet tele van vele. 

Amint elkezded magad jól szeretni, a környezetednek fel fog tűnni, hogy értékes vagy önmagad számára és azonnal ő is értékesnek fog látni és úgy is fog kezelni. Arról nem is beszélve, hogy ha magadat jól szereted, akkor másokat is és azonnal mágnesként vonzod magad köré az embereket.

Hogy segítsünk másoknak is, hogy több tipp közül választhassanak, nagyon örülnék, ha kommentben megosztanád az egyéni ötleteidet velünk, amik az olvasás során születtek!

ahol nem érvényesül a minél nagyobb, annál jobb elv, mert akkor valamelyik fél elveszik 

Általános iskolás koromtól kezdve a racionális gondolkodásomnak köszönhetően könnyen értettem és alkalmaztam a matematika szabályait. Mégsem gondoltam volna, hogy pont egy matematikai példán keresztül fogom tudni önmagamnak elmagyarázni, hogy milyen is lenne egy jól működő párkapcsolat.Sok barát vesz körbe, akik szeretnek megnyílni előttem és megosztani velem párkapcsolatukban átélt örömeiket, és nehézségeiket. Mivel a boldogságban nem keressük az okokat, így főleg az utóbbi az, amit jól ki szoktunk vesézni, pont azért, hogy ne a veséjüket károsítsák vele. Így az évek során jó pár pozitív és negatív mintát sorakoztattak már fel előttem, nem beszélve a személyes tapasztalataimról.

Az ideális párkapcsolat a szememben az a két kerek egész találkozása lenne, ahol mindkét fél tisztában van önmagával, a vágyaival, talán már azokat is elengedte, azonos méretűek, tehát egy szinten vannak, ami a lélek fejlődését illeti. Kapcsolódnak, egymásba olvadnak, ezáltal közös halmazt alkotnak. Nagyobb részben megőrizve önmagukat, de mégis nagyon szorosan egyesülve egymással a közös metszetükben. Így létrehozva egy új színt egy merőben mást, mint ami korábban volt. Mivel nincs állandóság, így folyamatosan mozgásban áramlásban hol az egyik, hol pedig a másik ad magából többet, de ez jó esetben mindig a közös metszet mérete körüli lágy táncot jelenti mindkét fél esetében. Ha ki is mozdulnak a középpontjukból oda mindig visszatérnek, és ez a közös halmaz bármennyire is idilli az összeolvadás sosem fedi le a középpontot. Sosem veszíti el önmagát egyik fél sem az egybeolvadás zászlója alatt.

Igen ám, de sajnos nem Buddhaországban élünk. Nem feküdtünk fel a folyón egy falevélre és hagyjuk, hogy az áramlat segítségével eljussunk a Nirvanaba, hanem folyamatosan hol az egyik hol a másik kezünkből próbálunk evezőlapátot formálni, küzdeni az áramlat ellen vagy épp siettetni azt. Majd csodálkozunk ha a falevelünkről olykor olykor beborulunk a vízbe.

De hogy nézhet ez ki a gyakorlatban? Az első találkozásoknál mindkét fél felméri főleg tudat alatt, hogy valóban azonos szinten jön-e létre a kapcsolódás. Hogy a két egész valóban egész-e, és valóban egy méretű. Hisz nem vágyunk sem arra, hogy kevesebbek legyünk sem arra, hogy a másik fél kevesebbnek érezze magát nálunk, ha mégis akkor ott nem két egész találkozásáról van szó, és a kikerekedési folyamatot fogja minden bizonnyal támogatni az adott kapcsolat mindkét fél számára. Ezzel lehetővé téve, hogy a következő kapcsolódás sikeresebb lehessen. De az semmiképpen nem a Szerelem. Bármelyik eset is áll fent, az egyik akarva akaratlanul becsúszik a másik alá. Feladva önmagát, a másik árnyékában egy kiszolgáló személyzetté válik. Akár hosszú évekig tud ez így működni pont addig, amíg valamelyik fél részéről nem merül fel az igény az egyenrangú kapcsolódásra. Általában ilyenkor jönnek, a de hisz én mindent megtettem érte, neveltem a gyerekeket, nélkülem a karrierje sem lenne sehol és mégis az a ribanc kellett neki és lelépett? De nem csak a nő tud becsúszni a férfi alá, hanem ugyanúgy a nő is képes kasztrálni a férfit és maga alá gyűrve hasonló nem pozitív kimenetel állhat elő. Aztán jöhet a gyakran feltett kérdés: Hát ezt érdemlem én?!

Sajnos igen! Hisz a szerelem és a feltétel nélküli szeretet zászlaját lengetve éveken át pont a legfontosabbról feledkeztél meg: Önmagadról!

És ha már te sem látod önmagad és már te sem vagy fontos magadban akkor a másik hogy látna téged, és is hogy lehetnél már fontos neki? Akarva akaratlanul belép a képbe valaki, aki fontos magának, aki értéket képvisel a saját szemében, ezáltal értékes mások számára is.

Továbbra is felmerül bennünk a kérdés, hogy igen ám, de ezt hogy lehet megvalósítani, ha ott áll előttem életem párja és mindennél jobban szeretem?!

A válasz egyszerű! Ne szeresd mindennél jobban, legalábbis önmagadnál jobban semmiképp! Nem! Ez nem önzőség abszolút!Szerinted a sors neked az ő életét osztotta vagy a tiedét? Én nagyon sokszor beleestem abba a hibába, hogy másokét éltem, és láttam sok olyat is, akik már azért nem élnek a környezetemben, mert sosem a sajátjukat élték, mindig a mások kedvét keresték így a saját életük értéktelenné vált teljesen, majd a fény kihunyt és fiatalon távozott.

A párkapcsolatokra ebből a szempontból is igenis nagy szükségünk van. Hisz azonnali visszaigazolást ad, azzal kapcsolatban, hogy hányadán is állunk önmagukkal. Laboratóriumi körülmények között, egyedül a négy fal között lehetünk mi a csúcsszuper, kerek egészek, akit maximálisan párkapcsolatra alkalmasnak találunk. Érezhetjük, hogy gyönyörűen felöltöztettük a lelkünket. Ahogy egy elegáns partyra is gondolhatjuk, hogy csodálatosan felöltöztünk, de úgy is a pozitív visszaigazolást majd a külvilág vagy az első tükör adja majd, ami szembejön. Azaz ez esetben az első párkapcsolat, amiben benne vagyunk érzelmileg. Mert sajnos az érzelmek tengerében vagy megmártózunk úgy igazán, hogy érezzük a hideg és meleg áramlatokat, vagy merülhetünk termo búvárruhában is, az érzelmeinket elzárva és akkor aztán  jöhet hideg vagy meleg áramlat, egyik sem fog hatni ránk. Egy idő után viszont ráununk, kimászunk a vízből, felszívjuk magunkat. Eldöntjük, hogy soha többet búvárruhában, hisz pont a lényegről maradtunk le. Aztán csak reménykedhetünk, hogy az első csupasz testes merülésnél nem kezdünk el kimenekülni majd az első hideg áramlat esetén.

Így érdemes az első találkozásnál tudatosan felmérni, hogy a kettőtök szintje azonos-e, hogy benned és a másik félben az esetleges előző merülés sérülései valóban begyógyultak-e? Hisz a sebtapasz sosem egy hosszútávú feladatkör, egy idő után már nem tapad és a használója eldobja. Fontos látni, hogy mindketten nyitottak vagytok-e és kellően bátrak ahhoz, hogy feloldva a határvonalatitok egy részét és bevállalva a sérülékenységet megnyitjátok-e magatokat úgy igazán, búvárruha és egyéb védelem nélkül, hogy az olyannyira vágyott közös halmaz létrejöhessen. És abból is pontosan akkora amekkora mindkettőtöknek jól esik, mégsem kimozdítva a feleket a középpontjukból.

Ez a Szerelem! Csupa-csupa nagy betűvel.

Milyen érdekes, hogy amikor az ember feladja a tervezést, az elvárásokat, és egyszerűen csak szemléli a pillanatot, amiben van, akkor hogy egycsapásra gyönyörűen ki tud tisztulni minden. Ha nincs egy programsor a fejében, hogy minek kellene, vagy kellett volna történnie...egyszerűen csak örül annak, ami éppen van. Hogy a pasi, akiért él-halt hónapokon át, bent durmol a szobában és éppen az arcát fúrja bele abba az ágyneműbe, amit tegnap este húztam fel... Igaz, hogy baromira másnapos lesz, amikor felkel, és emiatt biztos, hogy nem lesznek extra programok ma .. és most épp egyedül kell vígjátékot néznem, mert nem akarok zörögni semmivel, nehogy felébresszem, DE: ott alszik bent. Az én ágyikómban, az én lakásomban, amire mostanában már azt mondja, hogy "otthon", nem azt, hogy "nálad". És mielőtt elaludt, ezerszer elmondta, hogy mennyire szeret. Mégha kicsit spicces őszintére itta magát, de akkor is. 

És én 6 órával ezelőtt még puffogtam, hogy hogy indulhat így az év. Borul az, amit mára terveztem, hogy nem pontosan úgy alakult minden, ahogy az én fejemben forgatókönyvezve volt. Szerencsére hallgattam az ösztöneimre és mivel ziARA a családjával volt a Mátrában, ezért inkább Odryra zúdítottam rá hajnalok hajnalán a problémámat. Ő pedig végighallgatott, kinevetett és azt mondta, hogy nincs igazam. Felejtsem az elvárásaimat és fogadjam el a helyzetet, amit a sors generál. És hirtelen (szinte varázsütésre) teljesen más színben láttam az egészet. És ennek az új szűrőnek hála, újra boldog a január elseje. 

Mert: Néha elég, ha egy picit máshogy nézzük a dolgokat. :-)

És mert: a barátnők igenis kellenek ahhoz, hogy néha beállítsanak  a tükör elé és segítsenek máshogy látni.

Nagyon Boldog 2018-as esztendőt kívánok Mindenkinek!

Egy párkapcsolatban mindig a konszenzus a lényeg. Hogy mit akar a két fél külön-külön és a végén hogyan kerül ez az egész egy közös górcső alá. Ha egyforma a két irány, könnyű a dolgunk. De vannak helyzetek, amikor az egyik fél, vagy a másik teljesen máshogy látja ugyanazt a helyzetet. Az egyik szerint valami normális, a másik szerint meg egyáltalán nem. A mai nap kérdése az volt, hogy mikor érdemes bizonyos szituációkban csendben maradni és mikor kell kifejezni a nemtetszésünket. Nyilván ahány ember, annyi féle helyzet, és legalább annyi féle megoldás létezik. Olyan séma, vagy könyv sosem fog születni, amely minden létező párkapcsolati kérdésre válaszokat ad. De vannak olyan alap igazságok, öreganyáinktól megörökölt bölcsességek, amelyeket érdemes legalább egy picit megfontolni, mielőtt sakál módjára leüvöltjük szegény párunk fejét és azonnal ajtót mutatunk neki.

A röhej az, hogy eddigi életem során már én is tengernyi tanácsot osztogattam a barátnőimnek. (mert persze kívülről minden csodálatosan látszani szokott, de ha az ember benne van és még neagyisten hormontúltengés is gyötri… már jóval nehezebb higgadtan szemlélni az eseményeket) Anno kívülállóként ezerszer dorgáltam meg a barátnőimet, hogy ne viselkedjenek így-vagy úgy, ne legyenek ennyire szigorúak a párjaikkal, ne hisztizzenek ennyire, ne legyenek akaratosak, vagy csak tipikus NŐK. Erre MOST sorra kapom ugyanazokat az élethelyzeteket, amelyekben anno annyira okos voltam. Csak kár, hogy már nem emlékszem arra, hogy régen milyen tanácsokat adtam. DE: íme egy-két régi sablon, már megírt bölcsesség, amit össze tudok kaparni a nehezebb napokra (magamnak és másoknak is). Kezdjük a legklasszikusabb szituációkkal, és a legtöbb problémát "okozható" mellékszereplőkkel: 

• Ha a barátaival akar találkozni, ahelyett, hogy (megint) velünk lenne: Hát, ez egy nehéz helyzet, mert ugye imádjuk emberünket kisajátítani (a génjeinkben van, kár is lenne tagadni) pláne, ha már eleve tudjuk, hogy a haveros találka dajdajozásba fog fulladni  és a kedves párunk valószínűleg illuminált állapotban érkezik majd haza (és esik be mellénk az ágyba hajnalok hajnalán..khm). Ha ez heti, kétheti alkalom, semmiképp se puffogjunk. És még véletlenül se rójuk fel neki. Mi nők teljesen máshogy vagyunk kódolva. Mi (nők, lányok, asszonyok) egy kapcsolat esetén többnyire a kezdetektől MI-ben gondolunk, de egy férfi általában megmarad E/1-ben és már csak akkor vált MI-re, ha megnősült és egy komplett családot kell eltartania. (általában a felelősségvállalás kapcsolja be ezt a funkciót, de persze itt sem lehet általánosítani, mert vannak olyan férfiak is, akik eleve ilyen temperamentummal születtek). A haverokkal való találkozás olyan, mintha elszakítanánk a falkától… Ne tegyük! Sokkal jobb fejek leszünk, ha a lakásunk, vagy a közös lakás ajtaja nem változik át börtönrácsokká.. Ha azonban ez minden második napi program, érdemes megemlíteni neki, hogy ez így nem igazán oké.
• A párunk szülei és a velük kapcsolatos problémakörök:  A szülőket sajnos jobb nem magunkra haragítani. Ha hosszú távon tervezünk a párunkkal, akkor ŐK mindig ott lesznek. Ha nagyon hosszú távon, akkor Nagyi, Papi funkcióban is. Ezért érdemes olyan nexust kialakítani velük, hogy a gyereket ne kelljen majd egy harmadik embernek leszállítani a megbeszélt időpontra és helyre, mert mi már nem vagyunk hajlandóak addigra egy légtérben létezni az Anyóssal a sok éves viták miatt. Szóval ha egy mód van rá, mindig jusson eszünkbe konfliktus esetén, hogy ha ők nincsenek, a kedves párunk sem élne. 
• Havernők, akik időnként felbukkanak a múltból: van akinek van ilyenje, van akinek nincs. Az ember ösztönösen féltékeny rájuk, mert hát előfordulhat, hogy nincs információnk arról, hogy nem akarta-e korábban (a jövő időben csak reménykedhetünk, hogy nem) a drága párunk Őt/Őket is felpróbálni... Egy biztos: ha akarta volna, valószínűleg velük lenne és nem velünk, nem igaz? Szóval óriás cirkuszt ezt sem igazán ér meg. Mindenesetre ha nagyon frusztráló, hogy van egy (több) barát barátnő is a képben, akkor jelezzük. Főleg ha egyáltalán nem hiszünk a fiú és lány közötti barátságokban.
• Kollégák és a drinkafterwork: a munkahelyi céges partikról minden embernek az jut eszébe, hogy boldog boldogtalan mata részegre issza magát és másnap azt sem tudja, hogy kivel csókolózott. Ha rúzsfoltos inggel jön haza, azért már kijárhat a kérdőrevonás, de ahogy mindennek, ennek a szituációnak is a fő alapja a BIZALOM. Tudjuk, hogy néhány nő piócaként képes vetődni a kiszemelt áldozatára, de egy félrement sztorihoz mindig két ember kell. Ha nincs fogadófél, akkor úgy esélytelen az ügy. Ha pedig van, akkor érdemes elgondolkoznunk,  hogy hol lehet a hiba. (van, amit nem kap meg tőlünk, vagy eleve hűtlen fajta?) Szóval elég rossz, ha a párunkat ezzel "zaklatjuk", hiszen napi 8 órát tölt velük... Így ide tényleg a BIZALOM kártyára van szükség.
• Volt barátnők, feleségek: érzékeny mezsgye. Mindenképpen megéri a jelzést, ha zavar minket a dolog. Kivéve ha közös gyermeken osztoznak, ez esetben hasonló a helyzet, mint a szülőknél. Package deal van… ezt vettük.

Bizonyára van még jó néhány szituáció, amivel bajunk adódhat. Alapvetően viszont ez is arról szól, amiről a világon minden. Ha mi épp világbékében vagyunk (magunkkal és mindenki mással) nincs az az isten, hogy ebből kirobbantsunk minket bárki is. Így hát próbáljunk meg minden helyzetben először magunkat balance-ba rakni. Hogy ellenállhatatlanul RAGYOGJUNK! És ha már ott vagyunk és ott is csípi a szemünket a szitu, akkor mindenképpen adjunk neki hangot. Ha pedig azt érezzük, hogy a kapcsolatunk alatt rezeg a léc, semmiképp se menjünk be duzzogva egy szobába, hanem üljünk le és a legőszintébben beszéljünk az érzéseinkről. Hiszen a kapcsolat alapja a JÓ kommunikáció. Ezzel sohasem lőhetünk mellé.