„Én legalább nem félek annyira a magánytól, hogy egy életen át parírozzak mindenkinek” (Csajok háborúja)
A bagatel amerikai filmek néha arra is jók, hogy olyan mondatok kússzanak ki a legegyszerűbbnek tűnő párbeszédekből, amelyeknek hallatán szinte kénytelen vagy megállítani a filmet, hogy legyen időd elgondolkodni. Mit jelent az a mondat, hogy az ember mindenkinek parírozik, csak hogy ne maradjon egyedül? Mit jelent az, hogy parírozik? Vagy a (filmben percekkel később elhangzó) gerinctelen és balek kifejezések? Többnyire csak egy-egy szituációban használjuk, vagy ezek tartósan is „kivívható”- életminőséget jelölő jelzők? Egyáltalán kikre és miért mondjuk ezt? Én mindenkinek igyekszek a kedvére tenni, balek vagyok?
A hétvégém ezen szavak gyakorlati tanulmányozásával és a saját határaim tesztelgetésével telt. Nem tegnap születtem, de ha valaki megkérdezne arról, hogy tudok-e útmutatót írni a témáról, illetve magamat hova sorolnám ezen a barométeren, azt felelném, hogy nem. Egyszóval nem tudnám megmondani, hogy pontosan hol kezdődik és hol ér véget a saját határom. Meddig engedem és engedhetem meg másoknak, hogy az időmmel gazdálkodjanak, vagy idegeimen táncoljanak. Illetve, hogy én meddig tolhatom ki a saját kis csápjaimat és mászhatok bele mások életébe? Mi az, ami még belefér és mi az, ami nem? Mi számít teljes önfeláldozásnak és mi a puszta jófejség. Általában elég balek tudok tenni és az esetek többségében jószándékú. Néha a saját időmet is feláldozom másokért. Van, hogy ezzel egy-két ember gyönyörűen vissza is él. De mostanában változom és büszke vagyok arra, hogy kezdem tiszteletbe tartani a saját kis életemet. Így hát érdekes módon, alighogy eljátszottam egy két gondolattal ebben a témában, az égiek gyorsan be is szálltak egy-két „live” teszttel és többféle aspektusból, többféle szituáción át tesztelték velem a kérdést. Szinte nagyító alá került ez a szó, mintha legalábbis egy három napos „Határaim”c. mini-tréningen vettem volna részt.
Péntek – A felvezetés, avagy az első lecke: Szívességből elkészítettem valamit egy kollégámnak. Természetesen tök boldogan szervíroztam, amikor a„Jajj, köszönöm!” után az volt az első reakció, hogy mit kellett volna rajta másként csinálni, hogy még tökéletesebb legyen. (szinte lecseszett) Erre önkéntelenül bukott ki belőlem (nagyjából úgy, hogy még a fejemben volt a gondolat és épp rágtam, de a szám már kimondta és olyan váratlanul ért, hogy magamon is meglepődtem), hogy „Legközelebb majd akkor megcsinálod magadnak” Nem voltam bunkó, sokkal inkább őszinte, könnyed és határozott. És egy másodpercig sem bántam. Azt éreztem, hogy eddig és nem tovább, mert mindennek van határa. Hiszen, ha valakinek megcsinálsz valamit, akkor nehogymár utána még neki álljon feljebb. Tényleg végig kell hallgatnom, hogy még mennyi energiát kellett volna beleölnöm abba, hogy Neki még jobb legyen? No way. „Ajándék lónak..”
Szombat délelőtt: Elmentem a boltba egy melegítőben., minimál sminkben, DE frissen mosott hajjal (ergo azért nem úgy néztem ki, mint egy csöves – ez a sztori szempontjából fontos). Gyorsan bevásároltam, majd miután fizettem, próbáltam távozni, de a mögöttem álló pasi becsipogott a biztonsági kapunál. Én tudtam, hogy Ő volt, de nagyjából egyszerre haladtunk át rajta, és a biztonsági őr engem szúrt ki. Én már mentem volna kifelé az ajtón, amikor elegánsan egy „Hé, gyere csak ide”-t utánam kiáltott. Majd ezt követte egy, „Hé, Neked szóltam” (és közben épp csak nem köpködte a szotyit a szájából a Sp*r közepén. Nem tudtam, hogy épp a Macskajaj folytatására gyakorol emberünk, vagy a Blöff szerepére pályázott és most itt éli ki a meg nem élt színészi karrierjét) Alapvetően biztos kedvesen reagáltam volna és elnéztem volna az összes tudatlanságát, de ez a hétvége más volt) Így lassan megálltam, megfordultam és egy hosszú mély levegő vétel után szép tagoltan, monoton hangon kérdeztem vissza „Elnézést, de hozzám beszél?” – „Neked, Neked. Gyere csak ide” Ez a tegező stílus 30 felett akár bókként is minősülhetett volna, de én egyáltalán nem voltam vicces kedvemben. „Hú, Önnek aztán van stílusa, drága Uram.” Lehet, hogy első körben nem biztos, hogy illene tegeznie, másrészről meg talán egy legyen kedves, vagy valami” Emberünk tágra nyílt szemekkel fogadta a kritikát, majd egy „Jóvan, nemtevótá’”-lal utamra engedett. Még elmormoltam egy „Lenyűgöző a stílusa, tényleg”-et és távoztam. Nem voltam ideges, inkább csak azt éreztem, hogy szolgáltató cégként lehet, hogy érdemes lenne elgondolkodni, hogy kiket alkalmaznak.. de hát ki vagyok én, hogy megítéljem a rendszert. Illetve eszembe jutott egy nagyon régi emlék, amikor még nem álltam ki magamért, és aki megtette helyettem, sajnos már nem él. 18 éves voltam és akkor költöztem fel Budapestre. Ahhoz szoktam, hogy a boltban ismernek az eladó, azt is, hogy kik a szüleim és milyen ember vagyok. Alig egy, vagy két hete költözhettem fel Budapestre, amikor egyedül mentem el először vásárolni. Már bent voltam szupermarketben a sorok között, amikor eszembe jutott, hogy van a táskámban egy csoki. Odaszaladtam gyorsan a kasszához és szóltam a hölgynek, hogy elfelejtettem megmutatni a biztonsági őrnek, de ez már nálam volt, amikor bejöttem (nem csipogtam be, egyszerűen csak jófej akartam lenni) A hölgye erre odahívta az Őrt, az pedig hátra vitt az irodákhoz. Köpni nyelni nem tudtam, és mire felocsúdtam, már jegyzőkönyvet írattak alá velem bolti lopásért. Én csak ültem ott lesokkolodva, majd mikor mindennel elkészültek, sírva távoztam. Hiába győzködtem Őket, hogy de hát nem csináltam semmit, senki nem hitt nekem. Hazáig sírtam. Azt éreztem, hogy soha nem ért még ilyen igazságtalanság. Ahogy beléptem az ajtón szegény Nagybátyám el sem tudta képzelni, hogy mi történt velem. Borzasztó mérges lett, amikor elmeséltem a teljes történetet. Azonnal kocsiba ültünk és visszamentünk az üzletbe. Én szinte magamon kívül voltam. Ő előhívatta az üzletvezetőt és minden élő embert, óriási balhét csapott. Természetesen széttépték a jegyzőkönyvet és elnézést kértek tőlem. Az eset után még hónapokig és rettegve vásároltam. Tudat alatt valahogy bekúszott a bőröm alá ez a szégyen, a tehetetlenség érzése, a bélyeg, hogy tolvajnak tituláltak, mégha csak pár óráig is, és én nem tudtam, nem mertem megvédeni magam, mert akkor még nem tudtam, hogy meddig terjed az én határom. Szegény Nagybátyámnak sajnos már nem tudom elmesélni, hogy ezúttal, közel 20 évvel később másképp volt. De mindig hálás leszek neki, hogy akkor kiállt értem. Így és ilyen formában. Sosem felejtem el neki.
Szombat délután: családi körben ücsörögtünk, mert a szüleim feljöttek, hogy meglátogassanak. Egészségügyi vita volt, teljesen mindegy is, hogy kié-mié, de nem az enyém. Ellenben viszont maximálisan elmondtam róla a véleménye és olyan hangnemben formáltam meg azt, hogy elszégyelltem magam. Lehet, hogy igazam volt, de jogom nem, hogy ilyen arcátlan módon átlépjem MÁS testilelki határát. Úgy, hogy az illető nem kérte. Ez megintcsak egy olyan helyzet volt, amiből utólag szűrtem le a konklúziót, hogy ezt nem kellett volna… 2:1.
Vasárnap: Ezer felé állt a fejem reggel, még itt volt a családom, amikor az egyik barátnőm felhívott. Eleve úgy vettem fel neki a telefont, hogy mindjárt visszahívom, mert most nem jó. „Jó, de csak annyi” -mire én újra megismételtem, hogy „Mindjárt visszahívlak, jó?” „Jó, de csak…” És ez is egy olyan szituáció, amire régen úgy reagáltam volna, hogy leülök és meghallgatom. Ma már tudom, hogy ilyenkor az embereknek (hívó fél) ugyancsak fontos, hogy NE érj rá meghallgatni Őt. Mert neki át kell gondolnia azt, ami miatt ennyire beszélni akar mással. Neki van dolga a szituációval és nem nekem. Majd ha már lehiggadt és nem lesz égető a telefon, és részéről IS előjönnek az intuitív gondolatok, utána elérhető leszek és velem is meg tudja vitatni. De addig… az az Ő territóriuma, nem az én „majmom, nem az én cirkuszom” (nyilván élet-halál szituációk kivételt képeznek) 3:1
Szóval így teltek a napjaim a hétvégém. Nem mondom, hogy van összesített eredmény. De 4 szituációból háromra úgy reagáltam, hogy utólag is jogosnak érzem minden mondatom és minden reakcióm. Egyet túltoltam.. szóval megnyugodtam, hogy bőven van még mit tanulnom...
Kép forrása: https://sg.hu/kep/2009_02/csaj01.jpg
