Az utóbbi hetekben folyamatosan le vagyok döbbenve azon, hogy mennyire változik a világ. És most kivételesen nem a hihetetlenül plusz fokos októberen vagyok kiakadva (pláne így, hogy reggelre lehült), hanem azon, hogy Apukámnak megint igaza lett. Néhány évvel ezelőtt… najó, ne szépítsünk, legalább tizenöt évvel ezelőtt, a pályaválasztásom közepén egyfolytában azt mondogatta, hogy: „Kislányom, ha jót akarsz magadnak, akkor valami szakmát tanulsz, mert lassan már az egész világ főiskolára jár, és ha ez így megy tovább, akkor több lesz a diplomás, mint a szakember. Ha pedig ez az arány felborul, akkor szakmával lehet majd jól keresni, nem pedig diplomával, hidd el.” Szegényt, kis híján kiröhögtem akkoriban. Mert ugye én már 18 évesen is jobban akartam ismerni a dörgést, mint Ő 50x évesen. Mert hát milyen legyen egy öntörvényű gyerek, ha nem elszánt. Én pedig az voltam, de nagyon. Fittyet hánytam a díszes monológra és szépen elintéztem magamnak a fővárosi költözést, aztán hip-hop, ugyanilyen lendülettel el is kezdtem dolgozni és mellette tanultam tovább. Mert én elhittem, hogy az majd előrébb visz. És hogy egy napon majd én is egy vezető leszek. Aztán teltek múltak az évek és úgy tűnt, hogy a munka melletti kitartó tanulás és a szorgalom engem igazol. Szépen lassan haladtam felfelé a ranglétrán és viszonylag gyorsan oda is került a nevem mögé a „manager” titulus, ami aztán baromira nagy dolognak számított akkoriban. Apukám mondta is mindenkinek, hogy az Ő lánya vezető a nagyvárosban. Én persze mindig igyekeztem visszafogni Őt, hogy nem olyan nagy cucc ez, mert valahol mélyen éreztem, hogy hát mégsem a rák ellenszerét kutatom… de aztán előbb utóbb úgy voltam vele, hogy igenis nagy dolog. Mert arról a kicsike településről, ahonnan indultam és ahova eljutottam, akárhogyan is: ez nagy dolog volt. Megdolgoztam minden fizetésemért, és főképp minden fizetésemelésért. Túlóráztam, güriztem, de leginkább, gondolkodtam. Gondolkodtam, méghozzá néha más helyett is. Mert mi mindannyian, akik vagy egy multinál, vagy bármilyen irodai állásban töltjük ki a 8-12 óránkat, többnyire egész nap gondolkodunk. És nem arról, hogy balról jobbra – vagy jobbról balra vágjuk e le valaki haját, arról sem, hogy barna páccal kenjük-e be a bútort, vagy fehérrel… hanem többnyire olyan dolgokról (és ide főleg a multikat sorolom) hogyha ezt és ezt lépjük, akkor az öt főnökkel feljebb lévőnek hány sok száz millió euró üti a markát – hála vagy nem, de közvetetten nekünk. És ezen a ponton vagyok mostanában megzavarodva, mert hát miközben más bevételeinek növelésén dolgozom, a sajátomat is kénytelen vagyok átszámolni. A sors úgy hozta, hogy elég sok emberrel beszélgettem mostanában és valahogy nem tudok elmenni afelett, hogy milyen őrülten felértékelődött a szakipar és ezzel arányban milyen keveset keresünk mi – akik effektíve dolgozunk. Bizonyára van néhány cég és van néhány – az enyémhez hasonló pozíció, ami lényegesen többet ér, de én szerencsétlenségemre pont egy olyat fogtam ki, ahol 2 lovon ülök egy seggel, és közben még hülyének is néznek. És az az igazság, hogy ezt egyre kevésbé bírom, mivel közben folyamatosan számolok. Méghozzá óradíjakat. A vizes, a gázos, a fodrász… csak úgy peregnek a tízezeresek. A fővárosban egészen biztos, de ahogy hallom, már vidék sem ugyanolyan „olcsóság” van a mestermunkára, mint régen. És ez nem a KSH által közre bocsájtott adat, hanem a szájhagyomány, ami köztudattan minden marketing eszköznél erősebb. Tehát arra buzdítok mindenkit, aki ezt olvassa, hogy üljön le és először is vizsgálja meg, hogy milyen beosztásban dolgozik. Aztán számolja ki az óradíját. Ha ez megtörtént, akkor üljön le egy-két mesterember ismerősével és kérdezze meg az övékét is. Aztán azt, hogy mennyi munkájuk van… és ha más megállapításra jut, mint én, azonnal jelezze, hogy megnyugodjak, hogy TÉVEDÉS ez a tézis. Én lennék a legboldogabb, ha a jelenlegi fizetésemet elégedettel tudnám mustrálni minden hónap első napján. Amíg viszont ez nem történik meg, addig folyamatosan számolok és csak arra tudok gondolni, hogy Apunak megint igaza volt. Szakmát kellett volna tanulnom és akkor holnap nem kellene rabszolga módjára végigtolnom a napot azért, hogy Amerikában egy egyébként is gazdag ember még gazdagabb legyen. És nem kellene azt éreznem, hogy igazából a rabszolgaság nem ért véget, csak új nevet kapott és úgy hívják, hogy multi. De hát ki a hülye? Mindig az, aki tűri? Jah…