Amióta hivatalosan is tél lett, erre a reggelre várok. Hogy amikor kinyitom az ablakot enyhén kékes fény szűrődjön be a horizontról és apró hópelyhek takarják be a tető ablakom. Sosem tudtam, hogy mi nekem ez az örök szerelem. Hogy miért érzem még a legbelső inaim között, a csontjaim minden négyzetcentiméterében is, hogy odakint hamarosan esni fog a hó. Anélkül, hogy bármit is látnék. Egyszerűen az aurám is megváltozik ilyenkor. Valami olyan nyugalom tölti el az egész lényem, amit leírni sem lehet. Innen tudom, hogy hamarosan havazni fog.

Reggel még ki sem nyitottam rendesen a szemem, amikor a messengeren már havas tájképek tömkelege fogadott. Mindenki megörökítette nekem azt a látványt, amire ébredt. Küldött az én drágám, a családom, és néhány barátnőm is, mert tudják, hogy imádom. Egyszerűen tényleg megmagyarázhatatlan szerelem ez nekem. Főleg úgy, hogy ősszel születtem. Semmilyen olyan élményem nem kötődik a télhez, amire tisztán emlékeznék. Hacsak nem a féktelen szánkózások a templom melletti dombon, vagy a szomszédos iskolaudvaron. A gyerekkorom kacajai, vagy a hely, ahol a felnőttem. Az a táj, amit ilyenkor hótaposóban jártam végig, szinte szökdelve, mert annyira boldog voltam, hogy ilyen meseszép. Hogy belelépek és ropog a talpam alatt. Hogy nyomott hagyhatok benne magam mögött. Mégha csak pár órára is. Talán a tisztasága miatt szeretem ennyire, hiszen a frissen esett hó maga a tökély. Rendezett, hófehér. Mint amikor átfestik a már megfáradt szobák falait, vagy felhúznak egy tiszta lepedőt. Olyan, akár egy tiszta lap. És bár bizonyos országokban a fehér a gyár színe, de nekem a rendezettségé, a tisztaságé, egy új kezdeté és a megújulásé. De az is lehet, hogy a hópelyhek miatt imádom... Mert olyanok, mint a kristályok. Tökéletesen megmunkált darab mindegyik szem. És nincs köztük két egyforma. Több ezer milliárd esik le egyetlen alkalommal és mégsincs köztük két egyforma. Nem is esik, hullik. Olyan táncra perdülnek a lámpafényben, amelyet egyszerűen muszáj nézni. Megbabonáz. Talán azok a kis utcák, amelyekbe már itt, a nagyvárosban lettem szerelemes hóesés idején. A szűk kis járdák, amelyeket vastagon beterített a hó. Ez a messzerű lepel. Vagy talán azért szeretem ennyire, mert ilyenkor mindenki kénytelen lassítani egy picit? Mert egy kiadós havazás akár napokra is be tudja zárni a településeket a külvilág elől. De még a városokat is lassabb sebességre készteti. Ad egy olyan tempót az embereknek, ami élhető. Nem egy kusza őrületet, hanem egy szép nyugodt tempót, amiben oda kell figyelni minden lépésre. Emlékszem, hogy gyerekkoromban hányszor fordul elő, hogy nem tudtunk iskolába menni, mert a határon befújta a szél a szántóföldekről a havat és teljesen elzárta a külvilágot a közlekedés elől. A legnagyobb havazás dátumára már nem emlékszem, arra viszont igen, hogy síruhában mentem el Nagymamákhoz és vittem nekik ennivalót, mert ki sem tudtak jönni a házból. Mert ha baj van, az emberek összefognak. Figyelnek és törődnek egymással. Kénytelen lassítani, kénytelen félretenni mindent, ami a hétköznapok hülyesége és csak egymásra figyelnek. De az is lehet, hogy a csend miatt. Hogy a hangok is eltompulnak a havazásban. Egészen más minden nesz, minden zaj. Tompább. Egyszerűen meghitt az egész. Mintha az ember jól megkomponált festménybe lépne be. 

Lehet, hogy ezekért a tulajdonságokért szeretem ennyire a havat? Nem tudom, de az biztos, hogy most is esik és én tökéletesen jól vagyok.