A minap azon gondolkodtam, hogy mit is jelent ez. Hiszen a lelkünk elvileg mindig bennünk van. Mégis vannak olyan helyzetek, amelyekre ez a szó fókuszáltan igaz. Amikor bele kell nyúlnunk a rendszerbe és a normálisnál még mélyebben ott kell lennünk a pillanatban. Eckhart Tolle egy teljes értekezést írt a téma köré. Nem igazán a lélekjelenlét, sokkal inkább a MOST hatalmáról, de számomra nagyjából hasonló területet boncolgat ez a két dolog. Nagyon jó kis könyv, csak ajánlani tudom mindenkinek. (aki pedig lusta olvasgatni, keresse meg a youtuben hanganyag formájában)

Szóval hogy honnan is villant be pont most ez… A héten az egyik barátnőmmel edzés gyanánt ellátogattunk a helyi fitneszbe. Úszni akartunk és a környéken csak ott van normális méretű medence. Így az aznapi sport tevékenység listán ez lett a befutó. Igazából ez csak alibi sport…mert imádunk ilyenkor egynéhány hossz megtétele után szaunázgatni és percekig ücsörögni a gőzben (khm… van az fél óra is). Így ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor ez leginkább egy wellness program icccccipiccci sporttal egybekötve. Szeretjük ezt a helyet, mert van egy egész emberi méretű medence, amiben nem csak a jövő olimpikonjai szelhetik a habokat, hanem a magunk fajta nyuggerúszók is. Kívülről nézve ugyanis valószínűleg pont úgy festünk, mint a nyugdíjas nénikék, akik egy csípőprotézis után uszikálva próbálják helyre tenni a megfáradt csontjaikat. A kis óvszerfejünkkel (állati szexi az úszósapka) lassú tempóban, szigorúan mellúszásban, mindenféle durvulás nélkül igyekszünk ilyenkor leginkább nem megfulladni és mindezt alig 22 méteres távon. Legutóbb meg is állapítottuk, hogy egyszerűen nem értjük azokat a filmeket, ahol egy nyílt vízi katasztrófa után van az emberekben annyi lélekjelenlét, hogy napokig kb egyhelyben taposva tudnak és bírnak életben maradni a tengeren. Mi (az én legrégebbi gyerekkori barátnőm és én) ezt a 22 métert is épphogy meg bírjuk tenni. És itt ráadásul tudjuk, hogy leér a lábunk. Nade ott, ahol 15, meg 20 méteres mélység van az ember alatt? Hogy lehet ilyen szituációban teljesen nyugodtnak maradni, és kiegyensúlyozott légzéssel mozgatni a vizet napokon át? Mi, szigorúan elvi síkon (a gyakorlatban kihagynánk az élményt!) meg is állapítottuk, hogy 2 perc után tuti sokkot kapnánk, és úgy merülnénk alá, mint egy kavics. Mert mi már a puszta gondolattól kikészülnénk, hogy beláthatatlan időre a vízben ragadtunk. Nem kellenének egyéb extrák. Esélyt se adnák holmi éhező cápáknak.

De hát feltehetőleg nem mindenki olyan bénácska, mint mi. Valószínűleg többnyire nálunk edzettebb emberek uralják ezt a bolygót. Akik tisztességesen tudnak úszni és akiknek van lélekjelenléte. És ha már ennél a szónál tartunk, nem bírtam ki, hogy ne nézzek utána, hogy a szótár szerint mit is jelent: A wikipédiát idézve egy személy ébersége; a belső nyugalom képessége, illetve lelkiállapota, amikor egy személy megőrzi belső tartását, döntési- és cselekvési képességét meglepő, váratlan, rendkívüli esetekben vagy bajban, őt fenyegető körülmények között; megőrzi a hidegvérét, nem jön zavarba, feltalálja magát. Én még kiegészítettem volna azzal, hogy és cselekvésre képes. Mert abban az esetben, ha szükség van a lélekjelenlétünkre, általában arra is, hogy a felismerést követően meg is tegyük a megfelelő lépéseket. (egy hajókatasztrófa esetén például ösztönösen elkezdjünk úszni)

Bár mi nem mentünk nyílt vízre, de az uszodában töltött pár óra alatt több szituációban is meg kellett őriznünk a lélekjelenlétünket. Először, amikor kinyílt az edzőterem és az uszoda közötti ajtó, és a légteret pillanatok alatt öntötte el - egy amolyan igazi oroszlánbarlangra emlékeztető-  szag. Itt szerencsénkre csak annyi teendőnk volt, hogy fintorok nélkül kimeneküljünk a vízből. Majd miután ez megtörtént, kárpótlás gyanánt becsörtettünk a jó meleg gőzkamrába (hogy aromaterápiával gyógyítsunk meggyötört orrunkat és lelkünket) Igen ám, de egy kínai úr is pont ugyanígy döntött. Ahelyett azonban, hogy leült volna illően mellénk, a Kung Fu pandát is felülmúló mozdulatokkal  pattant fel az ülődeszkára és karate gyakorlatokba kezdett. Szórakoztatva ezzel mind saját magát, mind minket. Az ember ilyen helyzetben néhány percig még csak-csak meg tudja őrizni a lélekjelenlétét, (főleg a megértés fázisában, amíg végig nem követi aggyal, hogy ez mi a ...) és úgy tesz, mintha a világ maga lenne a megszokott történések sorozata. De egy ponton túl (amikor már elfogy az idő és még mindig nincs válasz) úgy bukik ki belőle a röhögőgörcs, hogy öröm nézni. Nálunk ez 10 perc után történt meg. Úgyhogy szégyenszemre ki is menekültünk. Majd percekig vinnyogtunk a zuhany alatt. Szóval azt gondolom, hogy az ilyen helyzetekre is tökéletesen igaz ez szó. Mégha viccbe is burkoltam.

És vannak a komoly szituációk, amikor csak annyit jelent, hogy egy pillanat alatt kell átlátnunk a folyamatot, kitalálnunk a következő lépést és mindezt úgy, hogy az arcukon praktikusan előszedjük a pókerábrázatot az egyébként ösztönösen felbukkanó mimikánk helyett. Én mostanában sűrűn gyakorolnom ezt is. Majd kifejtem valamelyik nap, hogy miért....