Magyarország leggazdagabbjai ma már olyan márkákban mutatkoznak nyilvánosan, ami egy átlagembernek aligha elérhető. Sőt, a legtöbbünk maximum a filmekben találkozhatott akár a nevükkel is. De miért is vagyunk meglepődve, hogy a legfelsőbb réteg sok milliós divatcikkekkel akar kitűnni a tömegből? 2024-ben, amikor már egy iskolás kamasz is 60.000 -ft-os papucsban szaladgál. 

Az elmúlt egy-két év gazdasági őrületének „hála” mára már minden piszok drága lett. Szórakozás, élelmiszer, házvásárlás, mozi és persze a ruházati termékek is. Nyilván a Covid okozta nihil sem segített a gazdaság helyzetén, hiszen az akkori nélkülözés egészen más megvilágításba helyezte az értékeinket. Erre érkezett a háború és bumm, most itt tartunk. Aki 2024-ben bizony minőségre vágyik, annak kérem busásan meg is kell fizetni az árát. Az egyre nagyobb méreteket öltő tömeges termelés következtében minden sokkal többe kerül, mint egy-két évvel ezelőtt; hiszen a nagy márkák is ugyanúgy versengenek a jobbnál jobb alapanyagokért, mint a kerületi varrónők. Csak nagyobb tételben. Ha azonban beérjük poliuretán, vagy poliészterrel, akkor talán meg tudjuk fogni az olcsó termékeket is, a 100% pamut és bőr után viszont kőkeményen vadászni kell. Igazi hernyóselymet vagy kasmírt pedig lassan úgy kell átúsztatni az óceánokon, hogy készhez tudjuk kaparintani Így érthető, hogy a nagy cégek is a könnyebbik ellenállás felé mennek. Vesznek egy kevésbé hordható újrahasznosított anyagot (a kedvencem a PET palackból készült műanyag ruházat) és egy jó fazonnal készítenek belőle valami trendit. Nincs is ezzel baj, amíg csak pár ezer forintot kérnek érte. Mert így még az ember eldöntheti, hogy el akar-e olvadni egy jól szabott műanyagban, vagy sem. A gond ott kezdődik, amikor egy nagy márkaként bejegyzett cég táskája készül poliuteránból és a gyártók közel 100.000-forintot kérnek érte. Itt erősen elgondolkodunk, hogy jó-jó, de most akkor miért is fizettünk ennyit? Az anyagért, vagy a fazonért?

A válasz a napnál is világosabb: hát azért a bizonyos logóért.

Mert a márkázás most a fénykorát éli és amíg a világon van rá kereslet, addig ez így is lesz. Jelenleg ugyanis három főbb típusú vásárló létezik és ezt igyekszik szorgosan kiszolgálni a piac. Az A típus, akit egyáltalán nem érdekel, hogy mit vesz fel, mert annyit dolgozik, hogy nincs különösebben ideje a külsejével foglalkozni. A ruha ápol és eltakar. Veszi, amit épp megtalál és amiben a legkényelmesebb az élet. A cél, hogy minél költséghatékonyabb legyen. Rá aligha hat a marketing, maximum akkor, ha az árat hangsúlyozza. Nem is igazán engedheti meg magának a drága holmit, de nem is akarja. Itt a B típus, aki maximum azért veszi meg a márkát, mert minőséget keres. Szeretne pihe-puha pamut anyagba burkolódzni, szeretne egyszerűen, de csinosan megjelenni, viszket és izzad a poliésztertől, és főleg attól, hogy élő márkatetoválás legyen.  Egyszerűen csak jól és komfortosan akarja magát érezni és ezért pont annyit szeretne fizetni, amennyit a ruha ér. Se többet – se kevesebbet. Őt sem igazán hatja meg a marketing. Átlát a kamun, Ő a tudatos vásárló, aki igenis a címkét nézi. Meg persze a jótállást. Neki sincs mostanság könnyű dolga, mert több a szemét, mint az értékes holmi, de nem rest levadászni azt, amit szeretne. És persze van a C típus, akit csak és kizárólag az érdekli, hogy mit vesz fel, mert ez által szeretné prezentálni a világnak, hogy ki Ő, mennyit keres és hogyan él. Vagy inkább hogyan szeretne… és mit szeretne láttatni. Ő az, akit imádnak a marketingesek. Nekik mindent el lehet adni, csak jól kell tálalni. Legyen minél egyedibb, limitált szériás. A vonzósági faktort tetézheti az is, ha minél menőbb influenszer, sztár prezentálja magán… Az sem baj, ha esőben, hóban fagyva kell érte sorban állni, csak minél elérhetetlenebb legyen. És ezért még a saját veséjét is képes lenne eladni, ha arról van szó. Fogalma sincs a dolgok értékéről, a pénzével is képtelen bánni, de él hal azért, amitől szerinte mások többnek láthatják, mint ami.

Illetve van egy negyedik réteg is, ami a C típus egy nagyon mélyről jött és nagyon magasra tört változata. Ennek a körnek végtelen mennyiségű pénz áll a rendelkezésére a költéshez. Ha eddig csak a városi mítoszokból volt ismerős a Hermés táskamárka és világsztárok karjáról figyelő Patek Phillipe karóra, most már hátra dőlhetünk. Nem kell ezért megvennünk egy amerikai HELLO magazint és ezerrel túrnunk a guglét, hogy vajon hogyan mutathatnak élő emberen. Most már itthon is meg-megvillanak. Akárcsak a világ legdrágább luxusautói, amiket úgyszintén nyugodtan betehetünk a kiegészítő kategóriába, hiszen mégis ki tudna kiélvezni egy Lamborghinit a magyar utakon? A 130-as megengedett sebesség és a kátyú nem igen kedvez a lóerőknek. Node sebaj, ki bélyeget gyűjt, ki Porschekat. Akarom mondani Lamborghinit.

Szerencsére a márka-őrülteknek manapság rengeteg csatorna áll rendelkezésükre a kedvezményes vásárlásra. Az elmúlt hónapokban ugyanis több weboldal is elstartolt, amelyeken több mint 50-60%al lehet hozzájutni mindenféle márkás ruhákhoz, kiegészítőkhöz. Nem beszélve a Facebook csoportokról, ahol ugyancsak meg lehet kaparintani temérdek félét - jó áron. Így még közelebb kerülhettünk a 80.000 Ft—os cipőkhöz, táskákhoz és kiegészítőkhöz is. Csak figyeljünk oda, hogy télen vegyük meg a nyárit.

Aki pedig úgy érzi, hogy mindez továbbra sem érdekli és szeretne igaz ember maradni ebben a látszatvilágban, annak további kellemes biopamut vadászatot kívánunk. Mert nincs is könnyedebb dolog annál, mint egy filléres vászoncipővel belegázolni a hegyi patakba és megtalálni életünk szerelmét egy tömeg-gyártott noname polóban. És ha valakit még a fentiek után is el akarna csábítani egy gaz marketinges, annak íme a zárszó:

A logó is csak egy szöveg a ruhán. A lényeg mindig a címkében rejlik.

És ahogy a Steve Jobs mondaná: a 100 milliós óra is ugyanazt azt időt mutatja ,mint a 10.000 ft-os. 

XOXO – egy szakmabeli

 /kép forrása: pexels.com/

December 31-én kedvünk támadt egy kis mozgásra, így a kellően álmos 6 hónapos kislányunkat levittük egy kicsit sétálni. Azonnal el is aludt a babakocsiban. Mi meg a séta közben jókat nevettünk azon, hogy kicsit olyan a levegőzésünk, mint a Legenda vagyok című filmben. Rohanunk, hogy még legalább 3 kört tudjunk menni vele napnyugta előtt, mielőtt előkerülnek a „zombik”. A 31-e rettegett zajvadászai: a petárda és tűzijáték őrültek, akiktől még egy felnőtt épeszű ember is távol tartja magát, nemhogy egy kezdő anyuka az éppen alvó pár hónapos kislányát.

Szóval amilyen gyorsan csak tudtuk szedni a lábunkat, úgy toltuk szegény gyereket, hogy már már csuklott-nyeklett a kis teste a babakocsiban. A félelmünk nem volt alaptalan. Alighogy a nap alábukott a budai dombok felett, már fel is dördültek az első hangok. Mi meg, mint az őrültek, úgy rohantunk befelé. Na de ami ezután jött, azt szerencsére már a szoba békéjéből asszisztáltunk végig,...én viszont azóta sem tudom túltenni rajta magam. Napnyugtától ugyanis egy augusztus huszadikai - csak körülbelül húszszoros mennyiségű - zajszint állt a be a lakótelep csendje köré. Bármikor bárhova néztél, csak úgy szálldostak az ég felé a színes fénycsóvák. A percek csak teltek múltak, a zaj nemhogy csökkent, hanem egyre fokozódott. Egészen hajnali 3-ig. A város minden szegletéből folyamatosan jöttek a hangok, a zárt ablakon át is ömlött be ez égett kanócszag vagymi… Olyan füstös köd ereszkedett a városra, hogy éjféltől már alig láttam valamit az ablakon át, csak az éles hangok szűrődtek be a sűrűre zárt redőnylécek között.

Nyilván nem tudtam aludni. Isteni szerencse, hogy a redőny szigetelt annyit, hogy a kislányunk igen. Nekem viszont közben volt időm azon gondolkodni, hogy vajon ilyen rezsi árak mellett mégis hogy a fenébe van az embereknek ennyi kerete erre a három másodpercig vicces marhaságra? Vagy idén minden egyes utcai árus diszkont áron adta a tűzijátékot? Akármelyik kisgyerekes ismerősömmel cseteltünk aznap este, mind nagyon bosszús volt. A gyerekek gyakorlatilag vagy alig tudtak elaludni, vagy fel-felébredtek, mert féltek ettől a folyamatos puffogástól. Rosszabb volt a hang, mintha háborús övezetben lettünk volna. A párom még el is dobott egy morbid viccet, hogyha most támadnának meg minket az oroszok, észre se vennénk… Ráadásul a gyerekek reakciója még egy dolog, mert jóeséllyel egy nagyobb lurkónak már el lehet magyarázni, hogy szilveszter van és az emberek így örülnek a távozó óévnek nade ott vannak szegény kutyák… a madarak… mindenféle egyéb állatok, ill. azok az emberek, akik alapból érzékenyek a fényre, zajra…. 2022-ben ennyire nem tudatos a világ, hogy rájuk senki sem figyel? 

Szóval az óévet búcsúztatva kicsit keserédesen arra jutottam, hogy tényleg nem értem ezt. Minden budapesti lakos összesen 3 darab rudat vett és azt lőtte fel? Ezért volt ennyire hangos légtér folyamatában? Nem lett volna gazdaságosabb a szomszédét nézni mindenkinek? Ráadásul most, hogy katasztrofálisan drága az élelmiszer, a gáz, a villany, az autók… és kb az élet. Erre mégis van pénze ennyi embernek..?

Ha a válasz igen, akkor 2023-ban picit nézzünk magunkba. És javaslom a kormányunknak, hogy szervezzen egy gyűjtést. Legyen szilveszter éjjel is ugyanolyan központi tűzijátékunk, mint augusztus 20-án. Azt legalább megússzuk egy fél – órában és nem kell egész éjjel ezt az agymenést hallgatni. Vagy ha ez esélytelen, akkor vegyék törvénybe, hogy csakis éjféltől-hajnali 1-ig lehet lőni ezeket a bocsánat – szarokat…. hogy sem az érzékenyebb embereket ne bántsuk feleslegesen, sem az állatokat, sem senkit. Félreértés ne essék – nem vagyok semmi rossznak az elrontója. De 22 éve élek Budapesten és ilyen aktív hangzavart még az életben nem hallottam egyik szilveszter éjjel sem. Főképp nem ilyen évben, amikor ismétlem: állítólag ennyire drága az élet. Meg amikor a drón felengedése engedélyköteles, ez miért nem...?

És ami azt illeti, az aktív lövészeknek meg azt üzenem a következő évre: A szilveszter egy sima fújós dudával, konfettivel, és mindenféle papírmaséval is pont ugyanolyan tökéletes volt és lesz mindig is, mint ezekkel a hangos bűzrudakkal.

Sőt…  

Elég nehéz úgy beszélni egy témáról, hogy épp nyakig benne vagy.

Vagy inkább a méhedig, ha már szülésről van szó.

Amikor anno várandós lettem és megtudtam, hogy már nem lehet saját nőgyógyászt és szülésznőt választani, először megrémültem. Aztán mindenki az mondta, hogy nyugodjak meg. Külföldön sincs ez másként, ott is ahhoz esel be, aki épp ügyeletben van. Minden orvos felkészült, érti a dolgát, le tud vezetni egy szülést, kár aggódni. Logikusnak hangzott és abszolút úgy voltam vele, minek gyötörjem magam feleslegesen, ha a helyzeten úgysem tudok választani. Plusz akkor még a szülés is annyira távolinak tűnt, hogy teljesen elengedtem a dolgot. Igen ám, de sity-suty leketyegett a 9 hónap és megtörtént az, amit szerettem volna elkerülni: túlhordtam a gyermekem. És így a napokban a saját bőrömön tapasztaltam a napi kórházi kontroll „szépségeit”, és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy a választott orvos eltörlése jó ötlet volt.

Minden nő tudja, - ha túl van rajta, ha előtte áll, hogy: a szülés egy nagyon intim dolog. Bármennyire is vagy egy agilis vagány csaj, aki megáll a saját lábán (és én magamat maximálisan annak tartom) a 9 hónap hormonjai elég szépen átformálnak. Akarva akaratlanul is megváltozol. Ha eddig nagyon határozott véleményed is volt mindenről, most nem biztos, hogy akarsz már kardoskodni, vagy szembe menni a rendszerekkel. Többnyire egyetlen dolgot szeretnél 9 hónapig, maximális nyugalmat, egységet a kisbabáddal, minél több befelé figyelést. Ha eddig rettegtél az egészségügytől, most pillanatok alatt kell megszoknod, hogy szurkálnak, hogy sorozatosan lépnek be emberek az intim szférádba, hogy ha nem is heti szinten, de nagyon sűrűn ki vagy téve annak, hogy ott állsz, szó szerint pőrén - idegenek előtt. Nő vagy, mondhatná mindenki, hogy erre születtél és ez így is van. El is fogadod, hiszen tudod, hogy miért teszed. Még ha te magad is voltál a várandósságod előtt a harcos amazon, hirtelen előtör belőled egy sokkal magasztosabb minőség, ami már nem enged túlkapásokat, csak sok-sok elfogadást. Nyilván ehhez az elfogadáshoz az is fontos, hogy támogató, megbízható közeg vegyen körül: kedves és segítőkész védőnő, szakmailag felkészült nőgyógyász, fogorvos és mindenféle szakember, aki a Várandós kiskönyvedhez szükséges. Összetereled őket a 9 hónap alatt, és épp kezdenél hátradőlni, amikor végre kiderül, hogy minden vizsgálat szerint egészséges csecsemőt vársz, aztán egyszer csak elérsz a 9. hónap végéhez.és bumm: a szupercsapatod, a szuper támogató közeged szertefoszlik. Pont akkor, amikor a legnagyobb szükséged lenne rájuk… hála ennek az új rendszernek.

És mivel én már áldozati bárány lettem, testközelből nézhettem végig, hogy milyen kálváriával jár mindez. Mivel túlhordtam a gyermekem a héten már naponta kell az egyik közkórházba járnom kontroll vizsgálatokra. Sejtettem, hogy masszív lesz, de arra nem számítottam, hogy hétfő óta minden nap konstans 3 órát töltök majd ott. Csütörtökig 5 különböző orvossal találkozom és minden nap úgy jövök haza, hogy az infarktus kerülget. (Nyilván döntettem volna a magán kórház mellett is, de az árak és telítettség ott is megnehezíti az egyszeri ember életét) 

A hétfői nap gyerekbetegségeit még betudtam a Pünkösdnek. De hát mégsem tehetek róla, hogy aznapra voltam kiírva – ugye. Ünnepnapkor is születnek gyermekek, nem válogat az anyatermészet. Sajnáltam szegény kórházi dolgozókat, hogy ilyenkor is ott kell lenniük és még én is őket fárasztom a kérdéseimmel… Ezek után a kedd reggelnek már nagyobb reményekkel futottam neki. Kora reggel érkeztünk, de így is 3 óra volt az ott töltött idő, mivel tömve volt a váró. Hiába volt kiskönyvem, mindenkinek a nulláról kellett elmondanom, hogy ki vagyok, miért vagyok itt, mikor volt az utolsó női napom, ki a kezelőorvosom, stb… Idegen orvos vizsgált meg (baromira fájt) idegen emberek nézegették a papírom, de úgy voltam vele, hogy első igazi munkanap Pünkösd után, első igazi kontroll ITT, ahol szülni fogok, afféle bemutatkozó „est” – hát ez ezzel jár, kibírom. És persze reméltem, hogy akár még aznap este megszülök és a következő nap már elkerülhetem ezt tortúrát. Mivel Pünkösd hétfőre voltam kiírva, így szombatra kaptam „szülésindításra” időpontot, ami nekem – régimódi természeti embernek - nyilván nem esett jól. Már maga az a tudat sem, hogy manuálisan akarnak belenyúlni a rendszerbe és ráadásul ilyen „hamar”. Egy hetet saccoltam, úgyhogy a szombat a következő hét hétfőhöz képest kicsit korainak tűnt., DE: mivel sok szakmabeli vesz körül, így pontosan tudtam, hogy ez is értünk van. Ha a méhlepény túl öreg, és nem táplálja a kicsit, vagy esetleg a magzatvíz nagyon megcsappan, az nem jó senkinek. Főleg nem a babánknak. Szóval úgy voltam vele, hogy drukkolok, hogy megszüljek természetes úton szombatig, ezért mindent meg is teszek, addig meg jövök ide, szerdán már csak nem lesz újabb 3 óra egy nyomorult kontroll... Hát tévedtem.

Szerdán ismét kora reggel érkeztem. A CTG után ultrahangra is küldtek, ami attól volt szuper, hogy megjelent egy újabb idegen orvos a vizsgálóban, aki első körben - amikor belépett a helyiségbe-, nem fogadta a köszönésemet. Ezt követően pedig nagyon stílusosan halkan susmorogni kezdett az ultrahangot végző fiatal hölggyel, mintha én ott sem lennék. Ilyenkor azért az ember megkérdezné, hogy „drága doktor úr, ugyan miért gondolja, hogy azért mert x éve praktizál, az orrocskáját a lámpáig kell emelni? fogalma sincs, hogy nekem hány diplomám van, ki vagyok, mi vagyok - attól, hogy én itt egy most csak „a Kismama/Anyuka” becenévvel futok, emberből vagyok, aki szereti, ha úgy is kezelik. Ergo hallok, látok és szeretnék tudni arról, ami engem érint.” Jó politikusként igyekeztem még ezt is elengedni, de mikor a vizsgálat végén közölte- szerencsére ezt legalább már nekem, mégha nem is túl empatikusan, hogy kevés a magzatvíz, úgyhogy legyek kedves keressem fel egy xy nevű doktornőt, hogy átbeszéljük a „továbbiakat” az már felcsavarta a pánik gombot.  Minden, amit 2,5 óra várakozás után nem akarsz hallani…  Dobogó szívvel hagytam el a helyiséget. Természetesen köszönve távoztam, válaszköszönés sajnos itt sem volt, de már nem is érdekelt. Ezt újabb félórás várakozás következett. Nekem ez idő alatt minden lepörgött a fejemben. Nem mehetek haza, azonnal császár, isten tudja mi lesz a gyerekkel, hogy nincs elég magzatvíz. Szegény férjem hiába nyugtatott, borzalmas állapotban voltam. Ismét a 3. órát tapostuk az ottlétünkkel, de ez se érdekelt, csak csendesen mormogtam magamban egy imát, hogy legyen minden rendben és hadd mehessünk haza. Szerencsére a kontrollt végző doktornő tündéri volt és közölte, hogy teljesen normális, hogy kevesebb a magzatvíz, hiszen túlhordtam. A CTG szép, menjek csak nyugodtan. Némi elmebaj után fellélegeztem és meg sem álltunk hazáig.

Csütörtök: mai nap. Már eleve úgy készültem, hogy biztosan bent leszünk 1-2 órát. Feltankoltam hideg élelemmel. CTG-n a babák alig akartak mozogni. Nem csak az enyém, másé sem. Nyilván front van, esős idő, ők is fáradtak. Amikor végeztünk, ismét jött az orvos keresés, hogy valaki írja alá a CTG-met a hazamenetelhez. Meg is érkezett a doktornő. Újabb kolléga, akinek bemutatkozhattam. Neki is elmondtam a háttértörténetem. Megnézte a papírom, közölte, hogy hááát ez a CTG nem jó, nem mozog eléggé a baba. Próbáltam neki elmondani, hogy nem cirkuszi majom szegényem, hogy attrakciózzon. Plusz nem vagyok benne biztos, hogy nekem is kólával és csokival kellett volna indítanom a napom, hogy mozgásra bírjam (ahogy a velem szemben ülő szófogadó Anyukák tették) A szavam, hogy ma már sokat mozgott és jól van, nem elég? Elvégre mi anyukák azért jól érezzük ezt a témát onnan belülről, tehát ha szívhang van, mozog is, csak nem őrül meg odabent (40 hét után már kb el se fér szerencsétlen mozogni) akkor miért is kell tornaórára küldenem? Mindenesetre nem engedett haza, csak egy újabb ctg után. Így újabb 40 percet vártam, közben lépcsőztem, ittam-ettem (bár már azt éreztem, hogy még egy édes valamit meg kell ennem és hányok) de ettem becsülettel, csak haladjunk. A következő CTG szerencsére már jó lett. Szerencsétlen gyermekem vélhetően cukorsokkot kapott…és már lehet, hogy kék zöld foltokkal jön majd világra, annyit rángatták és bökdösték- DE így haza engedtek minket. (bár az ismételt ctg-t hozzáteszem, hogy egy 6. orvos nézte meg, nem az, aki ismétlést kérte - de Ő legalább empatikus és tündéri volt)

Most itthon vagyunk, és úgy várom a szülési fájásokat, mint a megváltót. Szülni szeretnék. Túlleni rajta természetes úton MA, most, hogy minél hamarabb már csak egy ködös gondolat legyen ez a kórházi tortúra. Hogy félek e a szüléstől? Igen! De úgy vagyok vele, hogy ez a hét annyira szörnyű volt, annyira gyári - annyira darab-darab, hogy úgy érzem, hogy 9 hónapom nyugalmát vágja kárba ha még egy napot ott kell töltenem ilyen időrablón. Arról nem szólva, hogy a szombati indítás gondolatától is kiráz a hideg. Szóval bízom benne, hogy megszánnak az égiek és ma este szülünk! Természetesen, ahogy ezt a jó ég megteremté’, és a 6 darab orvosból, akivel a héten találkoztam a legszakmaibb és legemberibb feje lesz majd a lábam között, ha eljön a nagy pillanat. Ha már az én drága saját orvosom nem lehet ott.

És ha egy valamit üzenhetek a döntéshozóknak, akik ezt így kitalálták; szigorúan a hét margójára, akkor az a következő: kérem vissza az orvosom és a régi formulát. Kérem azt, aki már tudja, hogy mi történt velem a 9 hónapban. Akinek a kezei között már biztonságban éreztem magam. Mert egy kismamának ennél fontosabb nincs! És ha valaki ezt másképp gondolja, az nyugodtan szüljön naponta ezen kondíciók mellett. Mutassa meg a legintimebb testrészét vadidegeneknek. Bízzon meg bennük olyan fájdalmak közepette, amilyen elvileg egy szülés. És közben érezze jól magát, mert mégiscsak egy új életet hoz a világra.

UI: Illetve WC papírt és kézmosó folyadékot is kérek, mert az a héten egyik mosdóban sem volt.  Covid ide vagy oda, de na … ez azért alap.

Fotó forrása: Pixabay

Kétféle sorozat létezik. Az egyik típus néhány évad után egyszerűen elfárad és akárhogy keverik, tekerik, kavarják a forgatókönyvírók, 4-5 évad után már nincs már benne több. Hiába hoznak be új karaktereket, hiába ejtik áldozatul és távolítják el a főszereplőket, megunjuk és egy idő után már nem lesz kedvünk nézni.

Na, a Szex és New York nem ilyen.  Vagy legalábbis nem ilyen volt.

A Szex és New York tipikusan a másik kategória. Mint például a Jóbarátok, az évadok egyenértékűek. Mindegyik más, mindegyik egyedi és mindegyik végtelenül szerethető. És bár a hatodik évadot követő két filmről már elég vegyesek voltak a kritikák, de egy biztos: a fanok a mozifilmeket is szerették, még akkor is, ha azok már kicsit bárgyúbbra, erőtlenebbre és némiképp reklám szagúbbra sikeredtek, mint a sorozat. Ami viszont tagadhatatlanul mindegyikben egységesen megvolt, az a spiritusz. Imádtuk, belénk ivódott, nézni akartuk - sokadszorra is; hiszen tele volt humorral, emészthető volt a története, és mindezek mellett kellően meg volt spékelve provokatívabb témákkal is, hogy ne legyen lapos. Sokszor volt elgondolkodtató, néha megható, de mindig pont annyit adott, amennyit be tudtunk fogadni és amitől még utána jókat aludtunk.

Aztán egyszercsak, sok – sok év kihagyásával ismét előkerült a sztárgárda és jött a csapó. Jöttek a találgatások, hogy vajon milyen storylinenal rukkolnak elő a rendezők, mi lesz az új történet, amelyre a már picit korosodó szereplőket (már akik megmaradtak) - ráfűzhetik. De ami ezután történt, arra vélhetően egyik vérbeli rajongó sem számított.

Figyelem: spoiler következik!

Emlékszem, hogy amikor először meghallottam, hogy lesznek új részek teljesen lázba jöttem és már alig vártam, hogy kihozzák az első trailereket. Aztán megláttam a Just like that plakátját, és a libabőr helyett inkább elborzadtam. Már a Jóbarátok reunionnál is meg kellett állapítanom, hogy a botox nagyon nem áll jól Hollywoodnak. Egyszerűen borzalmas, amit szegény sztárjaink az arcukkal művelnek. Charlotte karakterét alakító Kristen Davis például alig pár éve még gyönyörű nőként bukkant fel a Netflix egyik kedves karácsonyi filmjében (Karácsony a vadonban, 2019), az arcán nyoma sem volt extra beavatkozásnak. Nagyjából erre a látványra számítottunk a Just like that debütálásakor is, de úgy tűnik, hogy szegény Kristen az újból feltörő hírnév lehetőségének hatására pánikba eshetett és meg sem állt az első szépségszalonig, aholis a szája körüli részt szinte teljesen újra szabatta. És közel sem lett belőle remekmű. Carrie-ről (Sarah Jessica Parker) plasztika ide vagy oda, nehéz mit mondani.  Talán azt, hogy nem túl előnyösen öregszik, de az is lehet, hogy az új stylist által kreált ruhakreációk árnyalják ennyire ambivalensen az összképet, nehéz megítélni. Mindenesetre közel sem hozza azt a látványt, amivel akár egy fiatal, akár egy 50 feletti nő szívesen azonosulni akarna.

Samantha (Kim Catrall) hiánya mindezek mellett pedig egyszerűen ordít az új részekből. Nélküle valahogy olyan lett a trió, mint a Hupikék törpikék Törpapa nélkül. Aranyos, hogy próbálják őt a háttérben életben tartani, de a karaktere egyszerűen fájóan hiányzik a történetből. Bármennyire is úgy gondolták, hogy pótolhatják új szereplőkkel, Őt nem lehet.

Ugyancsak ez a helyzet Biggel is (Chris Noth). A hirtelen távozása sokként hatott a nézők egy jelentős részére. Ráadásul a Szex és New York eddig aligha a drámákról volt híres, így dupla gyomros volt ez mindenkinek. Sosem volt jellemző  a történetre a 30 percig tartó gyász és letargia, úgyhogy a sorozat évadjainak életérzése itt sem került számításba, amikor a Just like that-et alkották. Biget eltávolítani olyan, mint megölni a herceget a Hamupipőkéből. Köré épült a hat évad és a két film. Egyszerűen nem értjük.  Ezúton is köszönjük szépen a sokkot az íróknak! Nehéz lesz feldolgozni, még szerencse, hogy ott van nekünk a 6 évad, amihez vissza tudunk nyúlni, hogy ezt a borzalmat elfelejtsük.

És mi marad, ha eltávolítunk két főszereplőt? Nem sok minden. Big és Samantha hiányából keletkezett űrt úgy néz ki, hogy nehezen tudják érdemi történetekkel megtölteni. Ezért igencsak lerövidült a kibontható témák hada. Olyan, mintha két szál maradt volna, a kor és a társadalami érzékenyítés. A 6 évados előzmények után viszont itt egyik sem igazán hiteles. A kor kérdés már ott megdőlni látszik, hogy a szereplők még alig múltak el 50 évesek. A problémáikat hallva azonban inkább asszociálunk 80 feletti korosztályra, mintsem egy 55 éves nő mindennapjaira. Bizonyára mind körbe tudunk nézni az ismerőseink között, de aligha találunk 50+os nagyvárosi ismerőseinknél olyanokat, aki csípő protézissel, vagy halláskárosodással küzdenek. 70 fölött még csak-csak… Így hát csak arra tudunk gondolni, hogy Amerikában van nagy gond. Szóval ha ez igaz, akkor ezúton kérjük Jane Fondát és a Kalifornia korábbi szuperfitt kormányzóját, Mr. Schwarzeneggert, hogy gyorsan indítsanak valamilyen életvezetési blogot a helyieknek, mielőtt késő lesz…

És persze a végén, de nem utolsó sorban itt az érzékenyítő szál, az epizódonként bekúszó LMBTQ. Értjük, elfogadjuk. Szuper. Legyünk liberálisak. Ez teljesen rendben is van. Na de a "tól-igeket" most már igazán klassz lenne egy picit lefektetni. Vagy most már tényleg erről és kizárólag csakis erről szól majd Hollywood? Egy filmnek mindenféle megfelelési pontokon kell keresztülmennie, mielőtt a szalagra kerül? Legyen benne színes bőrű, távol-keleti, gendersemleges, meleg, stb. csak hogy senki meg ne sértődjön? Ez számomra már picit ijesztő. Vajon hova fog ez vezetni? Hova tartunk? Mit akarunk? Mi a cél? Nem is adnék több szót senki szájába, csak azt kérem, hogy ezeket morzsolgassa, eméssze, rágja magában és próbáljon meg a jelen paraméterekkel a jövőbe nézni és egy icccipit elgondolkodni. Háttérinformációk nélkül, csak úgy – a maga értékrendje szerint.  

A magam részéről egy biztos: egyszercsak csalódást és letargiát hozott ez az új sorozat. Isteni szerencse, hogy van választásom maradni a régi részeknél, az újak ugyanis mély depresszióba taszítanak, ahonnan aligha lenne visszaút.  

A kép forrása: https://www.hbo.com/sex-and-the-city

"Álljatok le. Ilyen egyszerű. Ne mozogjatok. Állítsátok le a repülőket, a hajókat, a gyárakat és a bevásárlóközpontokat. Maradjatok csendben és figyeljetek" "Nem lehettek egészségesek egy beteg ökoszisztémában"

Az elmúlt egy évben soha nem látott mennyiségben cikkezett a média arról, hogy milyen fokú a világon a környezetszennyezés. Nem csoda, ha Greta Thunbergra irányuló figyelem exponenciálisan nőtt minden egyes világot érintő csapás után. Rengetegen álltak mellé, egyre és egyre többen - és mindeközben pont ugyanannyi szkeptikus is felütötte a fejét, akik folyamatában azt mondogatták, hogy „nincs is ekkora probléma”, „fel van ez nagyítva” „a természet tudja a dolgát, majd megújul ahogy az évszázadok alatt mindig is tette” „eddig is volt ilyen extrém időjárás, nincs itt globális felmelegedés”, meg a „jajj, de ráér ez a Zé generáció itt okoskodni”. Szegény lány kapott – hideg meleget, átvitorlázta az óceánt is, hogy bebizonyítsa, Ő képes lemondani a kényelemről 13 évesen a természet javára. Nem adta fel, folyamatosan kitartott és most az élet nagyon úgy néz ki, hogy Őt igazolj

Greta szónoklatai ide vagy oda, eddig sem kellett hozzá sok ész, hogy mindenki lássa: iszonyú nagy a baj. Hiába bukkant fel a médiában mérhetetlen sok környezetszennyezésről szóló - ijesztőbbnél ijesztőbb cikk.  Hiába nyilatkozott rengeteg tudós és biológus a közelgő veszélyről. Hiába nézte végig a fél világ  könnyes szemekkel, ahogy több ezer négyzetkilométeren lángolt az Amazonas menti esőerdő. Hiába, ha még ezek után is voltak olyanok, akik vállat rántottak, mondván: jót tesz a földnek, ha időnként kicsit megpörköljük. 

Pedig nem kell hozzá túl sok háttérinfó, hogy egy picit a dolgok mögé lássunk: 

Hogyan éltünk régen és hogy élünk ma?

Míg Nagyanyáink régen fonott kosárral jártak a boltban, mi most sorra használjuk fel a nejlon szatyrokat. Minden gyümölcshöz, zöldséghez egyet. Régen tejes bödön volt, amit folyamatosan újratöltöttek, most szinte mindenre műanyag palackok tömkelege. Gyerekkorunkban még az üdítős üveget is visszaváltották, most már azokat sem. Régen a boltokból egy megadott körzeten belül csak egy volt, most minden 100 méteren van egy. Sőt, míg korábban meg kellett termelned, amit el akartál fogyasztani, manapság alig van háztáji, mert mindenkinek normális (még a falusi embernek is), hogy vásárol. 5 éve még nem kaptál a világ minden tájáról érkező gyümölcsöket, most szinte minden kisebb üzletben ott sorakoznak a polcon. 10 éve még nem csomagolták el a darabonként felvágott gyümölcsöt, most mindent megtalálunk - fogyasztásra készen. Régen egy mosógép egy életen át kitartott, most örüljünk, ha jó esetben csak 10 évente kell cserélni. Hiszen direkt úgy vannak gyártva, hogy egy idő után ne érje meg őket javítani.  Mind arra ösztönöznek, hogy vedd meg, használd és dob el. Régen ez nem így volt. Régen generációkon át őrizték az értékéket. De teltek az évek és mindenre egyre jobban kiterjedt ez a szemlélet. Ennek következőben nekünk mindenből százszor több jut, mint a régieknek - szerte a nagyvilágon. És mi, magyarok, mi még sehol sem vagyunk egy Amerika szintű pazarláshoz. Ők az extra nagy hűtőikkel, a mérhetetlen mennyiségeikkel már azt sem tudják, hogy mit ne vegyenek meg. És ezzel ellentétes oldalon ott van India, ahol a vizet reggelente körbe hordozzák az embereknek, hogy egyáltalán legyen! Mert nem folyik a csapból, de ezt bizonyára legtöbbünknek még elképzelni is nehéz. És a legalapvetőbbről már nem is érdemes szót ejteni: az egyre fokozódó mennyiségű gyárakról, az általuk kibocsátott füstről, az őrületesen magas reptéri forgalomról, és a légszennyezésről úgy általában. Vajon véletlen, hogy pont Amerika, Olaszország és Kína reszket most a legjobban? Egy természetvédő Svéd nem? És vajon az is véletlen, hogy mióta a Koronavírus felütötte a fejét India felett soha nem látott tisztaságú a levegő? A természet pedig ettől a hirtelen jött lassulástól egyszeriben elkezdett magára találni? Eddig nem volt az az érv, ami megállított volna minket. Most itt van valami, ami sarokba szorította a világot. Az ipart, a gazdaságot, az egészségügyet, mindent.

Most már csak az a kérdés, hogyha ennek vége lesz, tanulunk-e e belőle. Mert ha MOST nem vesszük észre, hogy micsoda szeméthalom vesz körül minket, amikor a természet adja az egyetlen programlehetőséget, akkor soha. És őszintén szólva már előre félek, hogyha ebből sem vonjuk le a megfelelő konklúziókat, akkor vajon mi lesz a következő csapás.

Mert ez most olyan, mint amikor gyerekkorunkban a szüleink beküldtek minket a szobánkba, amikor rosszak voltunk. Hogy gondolkozzunk el egy picit. Hát amondó vagyok, hogy tegyük most azt. Nézzük végig az összes ezzel kapcsolatos videót. És figyeljük meg, hogy hogyan hat ránk. Szálljunk egy picit magunkba és próbáljuk meg kitalálni, hogy mit ronthattunk el és hogyan csinálhatnánk másképp. És ha kikecmergünk a karantén alól egy közeli sétára, akkor nézzünk le a gumikesztyűs kezünkre és fogjunk meg vele egy szemetet. Nem lesz nehéz keresgélni, minden lépésnél bele fogunk botlani egybe. És lehet, hogy ezért kell most nekünk a gumikesztyű és a maszk. Hogy felhívja a figyelmünket arra, hogy ha nem hagyjuk abba ezt az pusztítást, akkor soha többé nem fogok tudni ezek nélkül utcára lépni.

Mert mi nyugodt szívvel tudtunk térdig gázolni a patakban 30 évvel ezelőtt. És úgy sétálni az erdőben, hogy ne kelljen kerülgetnünk a szemetet. Mi még látjuk az eget a nélkül, hogy meg kellene keresnünk a legközelebb eső felhőkarcolót. És halljuk a madarak énekét, ha akarjuk és ha figyelünk.

De vajon a gyerekeink is elmondhatják majd mindezt?

Olyan ez, mint az iskolában, ahol mindenki tudja, hogy hamarosan elhangzik az osztály vigyázz. A gyerekek egyik fele már szorgalmasan és proaktívan felállt és fegyelmezetten kihúzta magát. Majd áll és áll és vár… és nézi az ülőket. Mert közben a többiek továbbra is ülnek a helyükön, hiszen nekik nem mondta még senki, hogy felállhatnak. Mindenki nézi az ajtót, kicsit tétován, kicsit tanácstalanul - tanár sehol. Mindenki tudja, hogy már az egész osztálynak vigyázzban kellene állnia. Már rég becsöngettek.... És hiába állt fel a csapat fele időben, az kevés lesz a teljes rendhez. 

Na, nagyjából ilyen most az országunk is. Az egyik fele önkéntes karanténban - ők az állók, a másik pedig küszködve, de dolgozik tovább - ők azok, akik most ülnek. A munkahelyükön, leginkább. Csakhogy azt felejtjük el, hogy tanár már itt van a folyosón és ennek az osztálynak már baromira rég állnia kellene, mert ha a tanár belép, és káosz lesz, csak úgy záporoznak majd az intők. 

Igazából nem tudom, hogy miért gondoltam, hogy képes vagyok erről a témáról egy A4-es oldalt teleírni, amikor már végtelenül unom, és igazából csak annyi kérdésem van: Miért nincs még elrendelve a kijárási tilalom? Miért nincs még bezárva teljesen az összes bevásárlóközpont? Miért kell az iskolaigazgatónak és a titkároknak bejárni a tök üres iskolába? Miért kell még dolgozni a közalkalmazottaknak? Miért nincs még minden 200 főt foglalkozó cégnél és a felett államilag elrendelve a home office?  Miért.

Szerintem nincs olyan ismerősöm, aki ne ezt posztolná, hogy maradj otthon. Nincs olyan influencer, aki ne ezt kommunikálná nonstop. A rádiók, az újságok, a celebek, mindenki ezt kiálltja az éterbe minden létező platformon, hogyha felelős ember vagy, akkor MARADJ OTTHON! De nem, mi még várunk. Mire?

Tehát: Ha valaki segít nekem megérteni, hogy ez miért jó, rettentő hálás leszek. Én ugyanis még mindig bejárok a munkahelyemre, igen – azóta is. Így továbbra is érintkezem emberekkel, ha hordozó vagyok, akkor hordozom. Ha még nem, akkor nagy mázli, bízom bennem, hogy ameddig csak lehet, így is marad. De nem is én vagyok a lényeg, mert én úgy közlekedem, hogy semmihez nem nyúlok. Kikerülök mindenkit, a szám előtt maszk, a kézmosást pedig már oktathatnám is. De mindentől függetlenül minden este úgy fekszem le aludni, hogy nem értem, hogy miért nincs még hivatalos kijárási tilalom. Van valami speckó háttérszámítás az oka, amit mi nem érthetünk? Valami titkos egyesség az országok között, hogy kinél hány regisztrált halottnak kell kötelezően lennie? (már elnézést) Vagy mégis miért nem tudunk még lezárni mindent és megvárni, hogy ez az olasz orvosok által igen agresszívnek mondott vírus minél kevesebb kárt okozva távozzon innen? Mert azt gondolom, hogy a legtöbb embernek nincs baj a felfogóképességével, akinek meg van, annak majd elmagyarázzák a többiek: de miért jó nekünk, ha szép lassan megvárjuk, amíg ugyanarra a sorsra jutunk, mint a többi ország? Minden nap listázzák, hogy hánnyal több a betegek száma és ezzel párhuzamosan a közvetlen környezetemben kapásból négy embert tudok, aki lázas volt, köhögött, de a háziorvos javaslatára nem kellett tesztre mennie. Na, Ők tuti nincsenek benne a hivatalos listában. Közben a még dolgozó kollégáim az idegösszeomlás szélén vannak, mert félnek. Félnek, hogy valahol összeszedik és hazaviszik a szeretteiknek. Kérdezem én, hogy ennek mi értelme így? A többség otthon van, és ügyesen betartja az önkéntes karantént, közben a Facebook ismerősök fele a kóricáló nyugdíjasokon morog, (szegények tényleg elég sokan vannak az utakon), a másik fele meg azon, hogy miért nincs még országos karantén és miért dolgozik még ennyi ember (teljesen feleslegesen) a munkahelyéről. Mert aki otthon van, az úgy érzi, hogy tök feleslegesen van otthon, ha a népesség egy része még össze vissza mászkál.  

És nyilván, értjük, hogy senki sem tudhatja, hogy mi lenne a tökéletes. De szerencsére itt van egy két kalkuláció arra az esetre, hogy mi történhetne teljes karatén, illetve részleges esetén. Hiszen nem kell annyira messzire menni a történelemben, megint nem nekünk kell kitalálnunk a spanyol viaszt. Vagy inkább a spanyol náthát! Ahol két különböző város teljesen eltérően kezelte ugyanazt helyzetet. Míg Saint Louis az első fertőzött észlelését követően lezárta az iskolákat, játszótereket, templomokat, addig Pennsylvania hatalmas parádét rendezett. Itt az ábra, hogy vajon ki döntött jól. Na, mit tippeltek? 

És igazam lett, már nem vagyok képes teleírni ezzel egy A4-es oldalt, mert elfáradtam.

Egyetlen kérdésem maradt csak: MIÉRT nem lépünk már végre?

Van egy régi mondás: bajban ismerszik meg, hogy ki a jó barát. A Koronavírus idején ez kissé átalakult: bajban ismerszik meg a jó munkáltató.

Nos, ebben a feszült időszakban aligha kell reklámra költenie annak a cégnek, aki bármilyen nem várt emberi magatartást tanúsít, vagy valami extrémebb gesztust tesz le az asztalra, mert az emberei hirdetni fogják fennen, hangos szóval, az biztos. Ebben a helyzetben a jó cégek olyanok lesznek, mint a kitüntetett hősök a háborúban. Ennél jobb időszak az önmarketingre és a brandépítésre nem kell. Ha valaki humánusan áll most a kollégáihoz és megköszöni nekik, hogy ezekben az ínséges időkben is azon dolgoznak, hogy a cég szekerét tolják, az már várhatja is mellszobrot a cég udvarán

A Korona vírus terjedése egyre több új élethelyzetet szül. Mintha elemében rengetné meg a napi egyensúlyunkat. Már nem tudunk csak úgy elszaladni a barátainkkal egy moziba. A bevásárlás nem egy könnyed időtöltés, hanem villámgyors szükségfeladat lett: Rohanás nyitásra, hátha még van valami használható táplálék. Az iskolák zárva, játszóterek zárva, minden felborult. És lehet, hogy még csak észre sem vesszük, de ezek az új helyzetek folyamatosan stresszben tartják az idegrendszerünket is. Mert hát ha egy dolgot tudnál mondani, ami Neked a legfontosabb, akkor mi lenne az? Ezt hallgatjuk gyerekkorunk óta. Ezt kántálják folyamatosan a legidősebbek. Mintha ránk lenne tetoválva, belénk lenne kódolva, hogy történjen bármi, csak egészség legyen! Erre tessék, épp e mellé került most mindenkinél egy hatalmas kérdőjel. És a legrosszabb, hogy még fel sem fogjuk, hogy mi történik nap mint nap körülöttünk és máris ketté kell szakadnunk lélekben. Az egyik felünk küzd a felborult mindennapokkal, közben próbálja feldolgozni a család, a barátok reakcióit a Koronavírus témájában. Nem is kell érintkeznünk, épp elég a Facebook, ami egy komplett Koronavírus portállá változott. Ezzel párhuzamosan mindannyiunk próbálja rendezni a saját érzéseit. Kitalálni, hogy Ő maga mégis mennyire retteg egy tizes skálán. Mert ugye hallani továbbra is mindenfélét, hogy mennyire veszélyes járvány is ez. Mindeközben a racionális felünknek nincs választása. A dolgos énünknek ugyanis történjék bármi, meg kell birkóznia és továbbra is helyt kell állnia a munkahelyen, hogy legyen miből bevétel. Amennyiben van még olyanunk, hogy munkahely…

Nagyon sok ismerőstől kaptam üzenetet a napokban. Van, akiket már pár hete elbocsátottak, mivel turizmusban dolgoztak és gyakorlatilag nemhogy leálltak a foglalások, de a már befizetetteket is visszaigényelték. Ilyen időben senki nem akar utazgatni. Ráadásul képtelenség előre tervezni. Senki nem tudja, hogy pontosan meddig fog tartani, mikor lesz vége. Ezt csak becsülni lehet.

Az elmúlt napokban azon gondolkoztam, hogy kinek a legrosszabb most? Nem tudnék egy olyan listát felállítani, ami helytálló lenne. Az egészségügyben dolgozók azt sem tudják, hogy merre vannak arccal. Nekik nincs választásuk. Menni kell. Velük egy sorban ott vannak a patikák és élelmiszerüzletek alkalmazottai. Valahányszor bolt vagy patika közelében járok, mindig látom, hogy milyen őrület van és tudom, hogy nagyságrendileg karácsonyi forgalmakat döntögetnek most már több hete. És ha a külföldi példákat vetítjük ide is, a java még csak most jön… A taxisok, a buszsofőrök, a BKV emberei, akiknek szintén nincs választásuk megszűrni, hogy kit engedjenek fel a buszra. Köhög, nem köhög, fel fog szállni, de próbálnak úgy védekezni a járvány elől, ahogy csak lehet. A rendőrség, a mentősök, azok, akik nem tudnak leállni és home officeban dolgozni. Az építőipari cégeknél is őrület van, mert az emberek félnek, hogy ott is hasonló helyzet lesz mint a húspiacon, hogy egyszercsak leáll az import és nem érkezik több árú kintről huzamosabb ideig. És persze a sok egyéni vállalkozó, aki a kereskedelmi szektorban dolgozik, de nincs online áruháza. Vagy a kozmetikusok, manikűrösök, stylistok… Sorolhatnám napestig, hány szegmenst érint most ez.

Így most bármilyen vezető, tulajdonos, aki egyszerűen csak a saját keretei között megtesz mindent, hogy az emberei azt érezzék, hogy Ő is ÉRZŐ EMBER, egészen biztosan megdicsőül. Hiszen teljesen más ám otthonról dolgozni, mikor a gyereked közben ki-be rohangál, mint az irodából. Egészen biztos, hogy nem lehet ezektől az emberektől ugyanazt elvárni, mint eddig. Ahogy építőipari munkásként is elég valószínű, hogy kavargó gondolatokkal fogsz dolgozni egy építkezésen.  Tehát egy vállveregetés és egy „Semmi baj, minden rendben lesz!” bele fog férni a napba. Ebben a helyzetben minden változik, így hát át meg kell, hogy változzanak az attitűdök is, mert nem egy szimpla hétköznap van, ahol a normál motiváló eszközök működnek. Ez egy stressz helyzet, ami ráadásul a legfőbb kérdéseinket feszegeti: család, egészség, létfenntartás. Ezt nem lehet most úgy kezelni, hogy „Dolgozz, mert különben kirúgunk” – mert ha véget ér ez az egész és egyszer véget fog, midenféle attitűdnek nyoma lesz. A pozitívnak és a negatívnak is.

És elhiszem, hogy vezetőként is nagyon nehéz most jól dönteni, jól cselekedni és jól kommunikálni. Hiszen az asztal túl végén igenis remeg a profit és feljönnek ugyanezek a kérdések, mint a munkavállalói oldalon. Mert ez egy embert próbáló időszak lesz mindenkinek. Mind a cégeknek, akik félnek attól, hogy döntéseiknek visszafordíthatatlan következményeik lesznek, vagy attól, hogy egészségügyileg veszélyeztetik a dolgozóikat, ha nem biztosítják számukra a megfelelő körülményeket.

A bizalom időszaka kezdődött el, amikor igenis meg kell bízni azokban, akik nekünk dolgoznak, mert másképp nem lehet. Az erőszak, és a zsarolás itt most nem fog működni. El kell fogadnunk, hogy egy nagy csapat lettünk most mind.

Mi, munkavállalók és munkáltatók. Együtt.

Ma március 15-öt írunk és én 2 hónapja még poénkodtam a koronavírussal. Ha valaki tüsszentett egyet az irodában, akkor röhögve kiáltottam oda neki, hogy „Korona, menj haza!”. A többiek is röhögtek.

3 hete még bőszen olvasgattam az Olaszországban élő magyar orvosoktól érkező Facebookon megosztott kommenteket, amelyben megnyugtattak mindenkit, hogy alig erősebb, mint az influenza, és nagyon kicsi a halálos áldozatok száma, nem kell aggódni. Akkor még arra gyanakodtam, hogy biztos ez is valami hülye összeesküvés elmélet.

Aztán 2 héttel ezelőtt már meghallgattam azokat is, akik azt mondták, hogy nem azzal lesz a baj, hogy mennyire brutál vagy sem ez a vírus, vagy hogy megkapjuk vagy sem. Azzal viszont igen, hogy a kórházaink egyáltalán nincsenek felkészülve ennyi betegre. De feleennyire sem. És ekkor eszembe jutott a budapesti tüdőgondozó, ahol 2 éve jártam. Keresztapámat látogattam meg, aki ma már nincs közöttünk. Tüdőrákja volt. Előttem van, ahogy bementem hozzá a kórházba és az ajtón beérve azt hittem, hogy véletlenül rossz épületbe értem és ez valami raktár. Előttem van a folyosó, ami úgy nézett ki, mint valami boncterem, vagy legalábbis valami amerikai filmjelent egyik kísérleti laboratóriuma. Előttem van a szobája, az ágyneműk, az ágyak az emberek. És mondat is: „de hát ez Magyarország legjobb tüdőszanatóriuma” Meg a döbbenet, amivel akkor és ott távoztam az épületből.

3 napja még úgy jöttem el a munkahelyemről, hogy a külföldön élő barátaimtól naponta kaptam üzeneteket, hogy mi zajlik a világ különböző pontjain és ettől már kezdett rossz érzésem lenni.

Aztán 2 napja pedig azt érzem, hogy egészen egyszerűen nem értem, hogy miért várunk. Vagy inkább mire várunk?!? A Magyar Orvosi Kamara kiadta a közleményt, amiből egyértelműen látszik, hogy mi történik, ha nem cselekszünk időben. Bezárjuk az iskolákat, értem. De mi van a többi helyiséggel, ahol mi – egyéb felnőtt emberek mozgunk. Mi, akik elvileg bárkinek átadhatjuk úgy, hogy észre sem vesszük. Mi van a munkahelyekkel? Mi van üzletekkel? A tömegközlekedéssel?

TEGNAP még leugrottunk a párommal az egyik élelmiszerüzletbe, hogy villámgyorsan beszerezzünk egy-két holmit. Délelőtt 11 óra volt, a húspultok kongtak az ürességtől, és az összes többi részlegen is alig volt már használható élelmiszer. Soha életemben nem láttam még hasonlót, maximum valami isten háta mögött 50 négyzetméteres falusi ABC-ben, ahova eleve nem is nagyon visznek árut, mert minek. Ahogy keresgéltem a sorok között megláttam egy idős nénit. Maszkkal a szája előtt, kék gumikesztyűben pakolta a húzós bevásárlókocsijába az élelmiszereket. Közben meg-megremegett a keze. Nem az izgalomtól, hanem inkább a korából adódóan. Észrevette, hogy vizslatom, én meg zavaromban kedvesen rámosolyogtam. Ő pedig a maszk mögül szintén mosolyogva megkérdezte, hogy szerintem az e jobb krumpli, ami a kezében van, vagy a másik. Bólintottam, majd újra végig néztem rajta és eszembe jutott a 84 éves Nagymamám. Eszembe jutott, hogy vajon hány idős néni és bácsi indul ma még útnak ugyanebbe a boltba, teljesen feleslegesen, hogy még gyorsan vegyen valamit ebből a már tök üres üzletből. A felismeréstől, hogy ugyanilyen törékeny emberek hasztalanul gyalogolnak egy pillanatra gombóc lett a torkomban, úgyhogy gyorsan igyekeztem terelni a feltörő érzelmeimet és tovább is álltam. A kasszánál még megkérdeztem a pénztárost, hogy mikor kaptak árut. A válasz az volt, hogy „ma reggel, de ha látta volna, hogy mennyit… rengeteget, és már szinte mind elfogyott”

Aztán ma reggel felébredtem és eljutottam odáig, hogy semmi mást nem érzek, csak értetlenséget és dühöt. Látva a Facebook oldalamat, ezzel közel sem vagyok egyedül. Mert folyamatosan hallom a híreket mindenhonnan Olaszországból, Ausztriából, Németországból, Indiából, Párizsból – mert ki hinné, de  az embereknek a 21. században vannak ismerősei szerte a világban és nem csak a hírekből tájékozódnak.  Hallom, látom, hogy mi folyik mindenhol és egyszerűen nem értem, hogy MI miért nem lépünk még. Mire a szarra várunk?

Mert speciel itt vagyok én. Én holnap reggel felkelek, bemegyek dolgozni. Bemegyek, mert a főnökeim több heti egyeztetés után sem képesek kitalálni, hogy mi legyen a vészforgatókönyv, ha gáz lesz. És szerintük még mindig nincs igazi gáz – majd csak lesz. Mert közben annyira félnek a profit vesztéstől, hogy nyilván úgy célszerű, ha mindenki addig dolgozik, ameddig csak bír.

Szóval én holnap végig megyek a metrófolyosón, beszállok az egyik metrókabinba, pontosan 10 percet töltök ott, majd átszállok a villamosra és bemegyek a céghez, ahol 14 másik emberrel leszek egy helyiségben. És közben kezet mosok ugyan, de az ide már édes kevés lesz. És ez csak én vagyok. Én, egyedül a több, mint 9 millió emberből. Én, aki eközben igyekszem majd odafigyelni. Nem nyúlni semmihez és nem köhögni le senkit. De ott lesznek kint azok is, akik még mindig úgy vannak vele, hogy „mire ez nagy felhajtás”. Azok, akik szartak rá és kimentek még síelni, akkor is, amikor már az egész rég őrület volt Olaszországban is. Meg azok, a tipikus „nekem ne mondja meg senki, hogy maradjak otthon” fajta emberek, meg az „én mindent ugyanúgy csinálok, amíg nem mondják” félék és sorolhatnám a végleteket napestig. Mert sajnos mi sem vagyunk az a fegyelmezett  fajta nép - sajnos. Vagy legalábbis nem mindenki az közülünk.

Szóval kérdezem, hogy én, akinél Édesanyám, Édesapám, Nagymamám… mindenki 65+ - os, vajon mit tegyek, hogy jó legyen?

Hogy létezzem a következő napokban, hogy ne rúgassam ki magam, de elkerüljem a fertőzést? 

Életem legboldogabb napjait követően, a föld fölött méterekkel kezdtem el szervezni az esküvőnket.  A párom karácsony előtt, egy tökéletes helyszínen, tökéletes gyűrűvel, a világ legszebb, legőszintébb mondataival és a legmélyrehatóbb, legszerelmesebb pillantásaival kérte a meg kezem. Féltérdre ereszkedve. Úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Tényleg! Mindig erről álmodtam. Mindig. Úgy éreztem, hogy a világ legszerencsésebb embere vagyok.  Elhatároztuk, hogy a következő év nyarán, ősz elején összeházasodunk. És bár azóta egy hónap telt el, és még most is hihetetlen boldognak érzem magam, DE napra pontosan egészen ma jutottam el oda, hogy egy pár napig, hétig hallani sem akarok arról a szóról, hogy esküvő.

Tudni kell rólam, hogy logikus ember vagyok. Az a fajta, akinek fontos az ár-érték arány. Nem ülök fel a márkákra, nem fizetek meg kétszer annyit egy fele annyit érő dologért. Így évek óta mosolyogva figyeltem, hogy az emberek, hogyan tudnak meghülyülni az esküvő szó hallatán. Hogy lesz életük legmeghittebb napjából egy óriási üzlet. Hogy kerül esküvői torta 5x annyiba, mint egy ugyanolyan ízű és állagú sima torta. Mitől lesz kétszer annyira drága egy esküvői csokor, mint egy normál csokor. (virág-virág, nem?) Ugyanez jellemző a sminkre, a hajra, a ruhára. Ez utóbbi kaucióval kb 2-300,000 Ft és mindezt egy giccses csipkefüggönyért, amit esküvői ruhának hívunk?  Mindig csak mosolyogtam ezeken. Azt gondoltam, NA MAJD ÉN. Majd én megmutatom, hogy kell úgy megszervezni egy esküvőt, hogy ne egy feszülés-sorozat legyen belőle, hanem egy könnyed flow. Tehát pontosan az, amiről ennek a napnak szólnia kell.

Január 2-án el is kezdtem nézelődni. Eltökéltem, hogy keresek egy helyszínt, ami nem klasszikusan esküvői helyszín, de alkalmas arra, hogy megteremtődjön egy meghitt családi légkör. Valami alternatív megoldást szerettem volna, nem egy extrém puccos éttermet. Semmi elcsépelt, ez volt a jelszó. Kedves, romantikus emberközeli helyet szerettem - szerettünk volna, ami tükrözi az igényességünket, minket, de nem kerül csilliárdokba. Ahol igazán jó buli tud lenni, hiszen erről szólna nap végén egy esküvő. Lelkes és optimista voltam.. Tényleg! Aztááán rövid kutatómunka után el is indultak az árajánlatkérő e-mailek. Boldogan kezdtem el olvasni a rájuk érkezett első válaszokat is… Aztán úgy a tizedik – „Sajnos 2020. augusztusára, szeptemberére már nincs szabad hétvégénk” "Idén legkorábban októberben van szabad szombatunk" után egy picit elkettyentem. De mondom, sebaj. Ez Budapest specifikus probléma, így hát elkezdtem Budapest környéke helyett vidéken kutatni. Nem túlzok, legalább 100 helyet megkérdeztem csak az első héten. De rendre ugyanazokat a válaszokat kaptam. „Nincs szabad szombatunk, de ott a péntek, vagy a csütörtök” Hát hogyne, .- gondoltam. Okvetlen szeretném, hogy 100 ember csak miattam vegyen ki szabadságot, mert én nem tudtam az esküvőmet szombatra tenni. Micsoda remek gondolat. Tovább. Aztán volt olyan, ahol volt ugyan szabad időpont, de előkerültek a részletek: „A cateringet maximum 3 óráig hagyhatjuk kint a tálalón, mert utána megbüntetnek minket, így ki kell dobnunk. Semmit nem tudnak másnap elvinni sajnos, azt sem ami megmaradna” (vidékről származom, gondolhatjátok mi volt az első reakcióm erre...) „ Hogyne, behozhatnak pluszban saját alkoholt, de sajnos dugódíjat kell fizetni utána, ami fejenként 1000 Ft pluszban” „Hányan szeretnék nézni a szertartást? Mert 500/fő + áfa az extra díja, hiszen ki kell tennünk a székeket” „Esküvői torta? Örömmel készítjük: 750 Ft/szelet áron”. „ Nem hölgyem. A töltött káposzta már nincs benne a menü árajánlatban, ami eleve 12 ezer, az plusz 2800 Ft/fő” „A welcome drink és a sütemény plusz költség: 1800 Ft/fő. Ez a legjobb árunk” „ A helyszín bérleti díja 1,5 millió Ft, igen Hölgyem, csak 12 órára.  További 12 óra újabb 1,5 millió. Nem Hölgyem, ebben nincs benne a szállás, ez csak a helyszín” „Sátort szeretne? Az 1 millió Forint alsó hangon, de abban még nincs bútor” „Egy főre az étel+ital: 25 ezer forint” „Nézze végig a pdf-et (20 oldal) abban minden opcionális költséget megtalál – pl limonádé 800 Ft/fő áron” öö, víz, cukor citrom 800 Ft/főért?! kössz nem)

Na, ilyen és ehhez hasonló kommenteket kapok e-mailben és telefonon 3 hete. Még nem jutottam el odáig, hogy fotóst, videóst, vagy zenekart keressek, mert az első lépés a helyszín. Egyelőre a 250.nél tartok és ennek a zöme már foglalt, vagy extrém drága, vagy pocsék a kaja, esetleg nem fér el 100 fő és az utolsó halmazban azok vannak, amelyek 200 km-nél messzebb helyezkednek el Budapesttől. Még akár ezzel se lenne gond, de a legtöbbnél nincs a helyszínen annyi szállás, hogy mindenkit el lehessen ott helyezni. Ezek után nem tudom, hogy mi tévő is legyek. Néztem már reptéri hangárt (a páromnak nem tetszett, én már azzal is megbarátkoztam volna), menedékházat, pajtát, kastély-romot, kastélyt, wellnessszállót, sima szállót, majort, kúriát, sima éttermet, sátrat, erdei esküvőt, rétet, tópartot, fenyvest, lovardát. Szerintem átigazolhatnék esküvőszervezőnek, mert állítom, hogy lassan többet tudok erről az iparról, mint akik benne dolgoznak. Beszéltem cateringes cégekkel is, de ugye ahhoz is kellene valami helyszín, hiszen egy wc-t csak fel kell húznunk – legrosszabban esetben mellé. Osztunk-szorzunk és nap végén onnan indulunk, hogy 5 millió Forint. 5 millió Forint - 1 napért. Egy olyan napért, aminek arról kellene szólnia, hogy az ifjú párnak a kedves násznép összeadja az induló-csomagot (legyen ez pénz, ajándék, tyúk, terítő) Nem pedig arról, hogy az ifjú pár csődbe megy, mert összeházasodtak.

Szóval olybá tűnik, hogy 2020-ban ez a világ biznisze lett. Egy nap, ahol mindenki villantani akarja a tutit, és persze az összes esküvőszervező ott áll a sarkon és várja az újabb nagy fogást. Mert hát a legtöbb menyasszony hercegnő szeretne lenni és aki nem is, az minimum übercuki helyszínt és dekort akar – ezt mondjuk senkinek nem tudom felróni, mert ugyebár mi is…Hiszen életünk nagy napja! Nade könyörgöm. 5 millióért?

Igazából őszintén sajnálom a vőlegény és menyasszony - társakat. Ez az egész nem erről kellene, hogy szóljon. Ennek a napnak az ünneplésről, a boldogságról, a könnyedségről kellene szólnia. Egy varázs-napról. Emberi áron! Nem 5 millió Ft-ért. Mert ez így egy vicc. Egyáltalán: mióta kerül ez 5 millióba?!?

Itt ülök és azon töprengek, hogy melyik ujjamba harapjak. A barátok egy részét vagy a rokonokat húzzam le a listáról. Vagy: kérjem meg őket, hogy hozzanak maguknak enni-inni, csérébe nem kérünk pénzt? Vagy toljam el egy évvel, hogy esetleg egy-két szép, emberibb áron elérhető helyszín még szabad legyen és legyen időnk összegyűjteni az árát? Vagy vonuljak be a párommal a városházra és tojjuk le ott az egészet?

Ma elmentem esküvői ruhát nézni. Elém tárult tüll és csipkeország. Sorra hozták az előnytelenebbnél előnytelenebb modelleket. (mert ez nem elvárható egy ilyen iparnál, hogy értsenek az alakhoz és az arra illő ruhákhoz - no comment) Néztek rám maflán, hogy miért nem tudom a dátumot január 15-én és így ruhát sem tudnak mutatni. Kis híjján kesztyűben nyúltak hozzá(m), én meg közben azon gondolkodtam, hogy úristen, de idiótán festek ezekben az áll-csipke terítőkben. Pedig milliószor mondtam, hogy egyszerűbbet kérek, mert nap végén egy könnyed és szép fehér ruhát szeretnék, amiben tudok mozogni, aztán a többi majd alakul. Nem a nagyanyám horgolt terítőjét 300,000 Ft-ért, amire úgy kell vigyáznom 12 órán át, mintha aranyból lenne. Azt hiszem a csúcspont az volt, amikor rám adtak egy komplett mérettel kisebb ruhát, amitől hátul újabb két mellem lett. Amikor jeleztem, hogy ez a ránc a hátamon nem biztos, hogy szexi, közölték, hogy majd valaki kisimítja és jó lesz. A velem érkező barátnőm azt sem tudta, hogy hova nézzen. Pedig 57 kg vagyok. A karácsonyi plusz 3 ügyesen lerakodótt a felsőtestemen. És ez egy díjnyertes szalon. Budapesten. Mit várjak a rosszabbaktól?

Szóval nem tudom, hogy mi a jó megoldás, mit kellene átgondolnom, újraterveznem. De most nem igazán van kedvem ötletelni, amíg nem emésztem meg, hogy egy komolyabb autó árába fog kerülni az esküvőnk. Mi lenne ha rosszul keresnénk? Meddig kellene rá spórolni?

A fentiekre a választ nem, de egy dolgot viszont biztosan tudok:

Minden embernek alanyi jogon jár EGY csodaszép esküvő és EGY tisztességes temetés az életében. De manapság mind a kettő egy iparággá nőtte ki magát, ahol az utolsó vackot is felszámolják a szerencsétlennek, csak fizessen. És ez így nagyon nincs rendjén.