Amikor időnként a belvárosban közlekedem, és éppen próbálok felszállni egy-egy tömegközlekedéses járműre, jól bevált szokás szerint a földet nézem, hogy nehogy rálépjek valamire, esetleg valakinek a lábára. Vagy (és erre is volt már példa) VALAKIRE. Egy kutyára, macskára, vagy egy - az előző napi buli után kótyagosan ott heverő emberkére. 

Így történt ez mai is. Épp a földet mustráltam, hogy fel tudjak szállni az emberekkel jócskán teli 4-es (Vagy 6-os volt? Igazából a sztori szempontjából lényegtelen, hacsak a hölgy magára nem ismer) villamosra anélkül, hogy valakin vehemensen átgázolnék, amikor legnagyobb meglepődésemre ezúttal nem egy cipőn akadt meg a tekintetem, hanem valami olyasmin, ami május 31-én, egy monszunszerű esőzésekkel teli hónap után, alig 20 fokban, igen bizarr látványt nyújtott. Egy teljesen mezítelen, de igényesen körömlakozott lábra lettem figyelmes. A körömlakkos részt azért hangsúlyozom, mert ha egy szegény, fedél nélkül maradt hajléktalan lett volna cipő nélkül, azon az ember kevésbé lepődik meg. De egy tökéletes pedikűrrel valahogy aligha jutna eszembe Budapest utcáit róni...

Ez a hölgy azonban valamiért úgy érezte, hogy ma erre van szüksége. Igyekeztem nem direktben bámulni, de ahogy a tekintetem feljebb emelkedett, azt is sikerült kipécéznem, hogy teljesen normális küllemű, ruházkodásában is igényes (tehát nem csak a lábát illetően) hölgy követte el ezt a kissé bizarr jelenetet. Smink, haj, minden abszolút letisztult volt. Mondhatnám azt is, hogy őrültségre utaló jel nem volt, de ezt nem is feltételeztem. Próbáltam lefotózni deréktől lefelé, hogy legyen bizonyítékom is, de a következő megállónál már le is szállt. Nem volt a kezében cipő, úgyhogy a megállóból is mezítláb haladt tovább, ezt még láttam.

Úgyhogy azóta tanakodom, hogy ennek vajon mi lehetett az oka? Mert érthető módon egy brazil,  napmeleg földű kávéültetvényen, egy nedves tengerparti homokon vagy egy angliai zöld, pázsitos parkban mezítláb végigsétálni tökéletes egységet képezhet az univerzummal. Ha a fenti körülmények adottak, bizonyára egy mezítlábas séta után elmondhatjuk, hogy igazán a lábunk alatt érezhetjük a talajt.

Természetesen az irodába visszaérve azonnal legugléztam, hogy mit mond erről a minden online-ok anyja és igazából a lenti cikk elolvasása után már nem is tűnt annyira elborultnak ez a gondolat (cikk a mezítlábas sétákról itt: http://tgy-magazin.hu/szepseg/mezitlab-jarni-egeszseges), sőt, sokkal inkább irigylésre méltónak. Nagyon egészséges tevékenység, és mivel a talp abszolút hozzá tud szokni ezekhez a „megpróbáltatásokhoz”, ezért aggodalomra szinte semmi ok. Ahogy a jó öreg mondás tartja: minden fejben dől el. Az is, hogy elvonatkoztatunk-e a lehetséges veszélyektől, és úgy járunk mezítláb, mintha egy harmatos rét lenne az egész város, vagy minden lépésnél attól rettegünk, hogy épp mibe lépünk bele. Ez a hölgy valószínűleg a „minden fejben dől el” elvét vette alapul, és úgy járkált Budapesten, mintha a tengerparton lenne.

Azóta azon tanakodom, hogy ÉN mikor sétáltam utoljára mezítláb a természetben. Akárhogy agyaltam, nem tudtam felidézni az utolsó képet az emlékeimben. Ez arra engedett következtetni, hogy valószínűleg jó rég lehetett. Viszont szerencsére péntek van, végre elérkezett hozzánk a jó idő (és bízunk benne, hogy marad is), itt a hétvége. Mindezek által nekem akár már délután lehetőségem van arra, hogy lekoppintsam a villamosos hölgy ötletét. Úgyhogy szinte már égek a vágytól, hogy szegény cipőbe zárt lábam megjárassam egy picit a Római-parton. Sőt, az is lehet, hogy egy égi jel volt nekem, hogy a mai nap picit megbillent balance-érzetem így állíthatom újra helyre. Szóval cipő le! Irány a Duna-part! 

Ki csatlakozik? J