Műszempilla, műhaj= Műlány?

Már jó néhányszor rácsodálkoztam azokra a képekre, amit az Instagramon mostanság látok és van bennem egy nagy adag értetlenség. Elnézegetem, ahogy szebbnél szebb nők pózolnak a fotókon és közben azon gondolkodom, hogy mekkora mázlista egyik másik, hogy ilyen dús és tökéletes ívű a szemöldöke. Vagy, hogy ilyen szép hosszú és sűrű a szempillája és annyi haja van, mint egy tinilánynak. A szuper lapos hasról, ráncmentes arcról nem szólva. Egy pillanatra elfog egy szikrányi irigység. Elkezdem magamat is vizslatni és ha nem lenne mellettem a pasim, aki naponta elmondja, hogy milyen gyönyörű vagyok és mennyire szeret, talán még rosszul is érezném magam. Aztán amikor közelebbről megnézek egy egy posztot, mindig feltűnik valami. Méghozzá a hashtag, amelyet a kép alá pöttyintenek az ominózus hölgyek. A hashtag, amelyben megköszönik az adott pillaszalonnak, hajhosszabbító műhelynek, vagy a legmodernebb technikával dolgozó szemöldök tetoválónak a csodás munkát, amit a testükön végzett. És ilyenkor mindig megdöbbenek: Szóval ez nem is igazi? Nem eredeti, én meg itt irigykedek? Ergo van az a pénz, amiért én is így nézhetek ki pár óra alatt? Lehetne ezt egyszerűbben? Nem kell tovább azon gondolkoznom, hogy mennyivel többet sportoljak, vagy egyek másként, hogy ilyen minőségű legyen a hajam? Vagy mennyire kellene másként működnöm, hogy a testem többet vagy kevesebbet adjon bizonyos dolgokból? Csak perkálok és máris kész a tökéletes ÉN? WOW!

Eléggé ok-okozati embernek tartom magam, ami annyit jelent, hogyha látok, tapasztalok valamit, akkor mindig kíváncsi vagyok a miértekre is. Úgy is mondhatnám, hogy kutatom az életet. Szeretem keresni az összefüggéseket, hogy bizonyos embereknek miért van mondjuk kétszer annyi hajuk, mint másoknak. Miért van szebb bőrük, kevesebb anyajegyük stb. Főképp az egészség terén, mivel mostanság azt tapasztalom, hogy mindenkinek van valami baja.. és sokaknak már egész fiatalon. Persze, hogy a java genetikai adottság, de nem lehet mindent erre fogni. Nyilván léteznek triviális összefüggések, amihez nem kell nagy kutatómunka, mint például: a sportos emberek azért néznek ki jobban, mert időt energiát nem sajnálva napi 2 órát dolgoznak a testükért. Míg azok, akik túlsúlyosak, az esetek túlnyomó többségében nem figyelnek erre oda. Ellenben szívesebben pihennek, eszegetnek olyankor is, amikor már nem kellene és olyanokat is, amit meg egyáltalán nem kellene. Akinek szép a fogsora, az nagy valószínűséggel odafigyel a rendszeres fogmosásra minden étkezés után, sűrűn látogatja a fogorvost, nem nassol nonsztop. Itt jegyezném meg, hogy szerencsétlen kivételek mindig vannak… akikkel az élet a logika ellenére valamiért elbánt, úgyhogy 100%-os konklúzót soha nem tudnék levonni. De 80-90% nekem bőven elég.

Nade térjünk vissza a szépségiparra: mi lehet az oka, hogy bizonyos lányoknak akkora szempillájuk van, mint ide Nagykáta, másoknak meg három hetente kell felkeresniük a kozmetikust, hogy kreáljon nekik egy dzsungelt. Próbáltam a neten felkutatni a szempillát, mint szimbólumot. Nem sok mindent találtam, egyedül Ruedriger Dalke, a már jól ismert Betegség, mint szimbólum sorai adtak kiindulási pontot. Íme:

(forrás: Ruediger Dahlke: Betegség, mint szimbólum)

A szempilla tehát a lélek függönye, amelynek rebegtetése egy igazi női princípium volt, amióta csak világ a világ. Évek óta egy igazán hatásos női fegyver a férfiak meghódításában. Egy olyan női motívum, ami a kecsességet, a szépséget szimbolizálja. Lelkünk függönye, ahogy Ruediger is jegyzi. Tehát ha nem is egyenértékű a nőiességgel, de szerves részét képezi a csábítási eszköztárunknak. Éppen ezért milyen érdekes egybeesés, hogy bár az 1800as évek végétől már megjelentek könyvek a műszempilla kezdeti alakjairól, de igazi felbukkanása a női feminizmus előrehaladtával járt kéz a kézben. A nők választójoga 1918-as évektől kezdve fokozatoson vált elfogadottá és ezzel párhuzamosan 1916-ban használtak először erre a célra soros szempillát, méghozzá egy film kedvéért (D.W Griffin rendező szerette volna Seena Owen színésznő szemeit még hangsúlyosabbá tenni ezzel a technikával).  És hogy miért ragadtam ki ezt a párhuzamot? Mert évekkel ezelőtt, amikor még nem volt ennyire divatos és napi szinten trendi dolog a műszempilla, addig valahogy sokkal több olyan hölgyön láttam a soros változatokat, akik nem igazán voltak eléggé kecsesek ahhoz, hogy a saját meglévő hosszúságú szempillájukkal bánni tudtak volna. (és remélem, hogy ezzel a mondattal nem bántok meg senkit) Így elképzelhető, hogy valóban van összefüggés a nőiesség megélése és a műszempilla használata között. Ahogy a belső világunk és külső tapasztalások, nyitottság között is. (de ebbe nem mennék bele, mert nem vagyok szakértő) Hiszen nyilván könnyebb felrakatni valamit fél óra alatt mással, mint belül megélni valamit, aminek hatására már nem is számít annyira, hogy mekkora lobonc mozog a szemünk előtt. Mert őszintén? Hagytak már el valakit azért, mert kicsi volt a szempillája? Volt már olyan visszajelzés egy pasitól bárkinek is, hogy azért nem tetszett neki a lány a randin, mert nem volt elég hosszú a pillája?! Tehát ez nem a külsőségekről szól, ez egy belül vívott harc/érzet. És egyben egy oltári nagy önátverés.

Tudom, hogy szörnyen és bántón hangzik. Azt is, hogy nagyon sok ember fog elküldeni engem a francba, ha ezt elolvassa. Az én ismerőseim, sőt barátaim között is sok nőnek van műszempillája (vagy műhaja) és soha nem szeretném, ha emiatt rosszul éreznék magukat. DE: Pusztán arra akarok rávilágítani, hogy ez … ez nem normális. Nem normális az, hogy a mai világban csak úgy tudunk létezni, hogy vagyonokat fizetünk azért, hogy igazi nők lehessünk. Vagy legalábbis úgy nézzünk ki. Mert a társadalom azt várja el, vagy leginkább mi nők, azt várjuk el egymástól, hogy tökéletesek legyünk. Otthon, a munkában, az anyai szerepben, vagy akár csak barátnőként. Mindenhol helyt kell állni. És ez nehéz. E mellett persze, hogy nem sok idő jut arra, hogy órákig nézzük otthon magunkat a tükörben és belülről, szívvel alkossuk meg azt a képet, amit a tükörben látni szeretnénk. Vagy újra felépítsük a magunkat egy fárasztó nap után, ahol a főnökeink széthajtanak minket. Mindenhonnan ordítják a reklámok, hogy legyél tökéletes, mert mindenki az! És közben a francokat. Tökéletes csak akkor vagy, ha kipihent vagy, egészséges és boldog. Ha a helyeden vagy. De egy gyógyszerreklámokkal tarkított művilágban nehéz átlátni a baromságokon és arra fókuszálni, hogy azt a picike szempillát ápoljuk, amit a teremtő nekünk adott és főképp: azt a hosszúságot szeressük, amink van! Mert mi valószínűleg pont így vagyunk tökéletesek! Vagy ha úgy érezzük, hogy nem elég hosszú, akkor gondoljuk végig a testi miérteket. Nézessük meg a pajzsmirigyünket például, mert lehet, hogy valami egészségügyi oka van annak, hogy nem nő. És ne a pilláshoz foglaljunk be havi 2 időpontot és költsünk el vagyonokat arra, hogy aztán pár nappal később belepereghessen a fele a húslevesbe.  

Végre elindult egy hullám, amiben a hanggal rendelkező közszereplők elkezdtek igazat mondani. Megmutatták, hogy milyenek is valójában. Filter nélkül. Nekik is van narancsbőrük, ők is élnek smink nélkül. Cindy Crawford is lenyilatkozta, hogy még Ő sem néz ki úgy néz ki ébredés után, mint Cindy Crawford. És gyanítom, hogy így van ez a huszonéves éves milliós követőkkel rendelkező amerikai sztárokkal is, mert eddig akárkit láttam élőben, tök máshogy nézett ki, mint a fotón. Átlagos volt. Mert mindenki átlagos, amíg fel nem magasztalják. Sőt, Palvin Barbi is szaladt már ellettem szabadidőben, zsíros hajjal, karikás szemmel és sosem mondtam volna meg róla, hogy Ő a híresneves modell.

Hölgyek, Lányok: ne tegyétek már ezt saját magatokkal! Értem én, hogy minden a szépségiparról szól és minden pillásnak, meg kozmetikusnak meg kell élnie, de mi lesz a következő? Mi lesz a trend 2030-ban? A műszem? El sem merem képzelni… Annyival boldogabb vagyok kipirosodottan, egy jó edzés után, amikor megmosom a bár kicsi és nyeszlett hajam, ami lehet, hogy sosem lesz lósörény, de legalább az enyém! És nem kell attól félnie a páromnak, hogy miközben simogatja, beleakad a körme a műtincsek ragasztójába és kiesik a fele. És igen, a fotókon nem lóg a szemöldökig a szempillám, de legalább nem kerül 10,000 Ft-ba havonta és nem kell óvatosan rebegtetnem a szerelmemre, - attól félve hogy elhagyom.

Nem jobb (lenne) így? TERMÉSZETES - N. 

A Szigeten töltött egy hetem memoárja

„Sárga a karszalagotok? Azzal sajnos ide nem tudtok bejönni” „3400 ft a csirkés szendvics” „Lezárták a K hidat, mert kilengett, próbálkozzatok a kijutással a H híd felé” „Nem tudtok kártyával fizetni, mert nem működik a terminál” „Ti ilyenkor megkapjátok a borravalót? Azt mondják igen, de inkább nyomj nullát, mert szerintem nem” „2 x 5 dl maracujás bor, 7800 ft lesz” "Karszalag feltöltése 300 Ft, és ha nem költöd el a teljes összeget, akkor a visszautalás is 300 Ft" 

Néhány idézet az elmúlt hétről. Nem is tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy állok a tömeg közepén és ahelyett, hogy Ed Sheerent hallgatnám én is elaléltan - ahogy azt jó párszor elképzeltem az utóbbi pár hétben, és ahogy tette azt rajtam kívül közel 60 ezer ember – inkább önvizsgálatot tartok. Bámulom az eget a „Perfect” című szám alatt és közben tanakodom, hogy én vagyok ilyen borzalmas ember, hogy mindenen fennakadok, és nem tudok kulturáltan szórakozni, vagy: Ami még ennél is rosszabb, megöregedtem és ez már nem az én világom itt. VAGY és ezzel az utolsó vaggyal adok magamnak gyorsan egy mentőövet: teljesen jogosak a meglátásaim. Mivel nem vagyok híve az önpusztításnak, ezért a koncert után körbe kérdezem az ott járt ismerősöket, hogy nekik tetszett-e. Megnyugszom. Egy véleményen vagyunk. Mindannyian. Tehát nem öregedtem meg, nem vagyok egy beszűkült liba. Egyszerűen csak a Sziget első napja startolt elég vacakul. 

Na, akkor magnószalag visszateker és kezdem ott, hogy a Sziget első napján vagyunk. Megérkeztünk és bár nem vagyok sem celeb, sem megkülönböztetett bánásmódot igénylő személy, de kifejezetten örültem, hogy VIP karszalagunk van. Mert a Sziget első napjának még sosem volt olyan PR-ja, hogy „alig lézengtek hárman a nagyszínpad előtt”. Mi is előre dörzsöltük a tenyerünket, hogy milyen szipi-szuper lesz a VIP-széléről nézni és nem a tömeg közepén heringet játszani. Ehhez képest hatalmas virtuális pofon csattant az arcukon, amikor megérkezés után megpróbáltunk a VIP széle, a Nagyszínpad felé közelíteni. A biztonsági Őr nagy lendülettel kirakta elénk a kezét, hogy oda nem mehetünk be. Mi persze értetlenül bámultunk rá, hogy miről beszél, hiszen itt a kezünkön a karszalag. De igaza volt sajnos. Mert amint azt a felháborodást követő első lendületben megtudtuk, a Szigeten van VIP, azon belül is van egy VIP és van egy extra VIP, ahova már már milliós nagyságrend a jegyár (az egyik crew cimkés kolléga állítása szerint), úgyhogy oda leginkább „csak kapni lehet a jegyet”. Ööö… mi van? Úgyhogy a mi VIP jegyünk a leggagyibb és ezzel maximum csak a tiszta mosdót élvezhetjük. Na bumm, gondoltuk, sebaj. Ezt most elengedjük. Meleg van, szomjasak vagyunk, igyunk egyet. A kettes kör ezután jött. Nem működött a kártyaleolvasó, csak a karszalaggal lehetett bármit is venni. Ezt a dolgot csak azért nem cizellálnám túl, mert aki életében már szervezett rendezvényt, azt tudja, hogy a technika egyenlő az ördöggel. Annak nem parancsol senki. Így leginkább csak sajnáltam azokat a szerencsétleneket, akiknek ezt a hibát mihamarabb el kellett hárítani, mert ha nem fogyasztanak a vendégek, még a végén megint veszteséges lesz a Sziget. Miután sikerült a karszalagunkkal megvendégelni magunkat, jófejül meghívtunk két másik embert is, (nekik nem volt a karszalagukon pénzt, nekünk igen). A napi jó cselekedet után kimentünk a VIP-ből és megpróbáltunk egy élhető állóhelyet vadászni a Nagyszínpad előtt. Itt volt az a pont, ahol én arra kértem a kedvesem, hogy inkább maradjunk a szélénél, mert ha ez a tömeg itt a közepén még jobban feltorlódik, az én 165 cm-mel nem lesz kellemes élmény a sodródás. Úgyhogy a szélén vártuk a kezdést. Megjelent Ed és elkezdett játszani. Igen ám, csak nem nagyon hallottuk. A szomszéd színpad basszusát annál jobban. Egy darabig próbáltunk ettől elvonatkoztatni, de nem igazán ment, úgyhogy Ed jött és ment, de bár imádom és nagyon vártam, a koncert maga nekünk nem volt átütő élmény. Majd ez után elindultunk mi is kifelé, hogy időben hazajussunk. A tömeg csak ment, ment, mi meg mentünk vele. Ahogy elértünk a kijáratig, egyszer csak úgy éreztük magunkat, mint a birkák a vágóhídnál. Se ki – se be. Az egyik szekjuricsi srác közölte, hogy a K híd kilengett, úgyhogy leszűkítették, azért ekkora a sor. Javasolja, hogy használjuk inkább a H hidat. Látva, hogy ennek a fele sem tréfa, plusz csepereg is , természetesen hallgattunk rá. Eközben fújt a szél, mint az őrült, úgyhogy szaporáztuk a lépteinket és így, gyalog kb hajnali 1re ki is keveredtünk az Árpád híd lábához. Az ismerősök fele, aki a K hidat választotta, ekkor még bőven a Szigeten rostokolt. 

CSÜTÖRTÖK: a szerdai nehéz kezdés után semmi kedvem nem volt újra nekifutni egy kellemetlen élménynek, de mivel régen imádtam a Kegyetlen játékok c. film végén felcsendült záró nótát, úgy voltam vele, hogy a Bitter Sweet Simphonyt élőben is hallani kell. Gyerünk! Így munka után - bár kisebb lelkesedéssel, de újra nekivágtunk Szigetnek. Richard Ashcorft koncertje egyébként önmagában is tök jó volt, nekünk nagyon tetszett. Kellemes érces hang, jó dallamok. A kezdéskor még épp csak lézengtünk a Nagyszínpad előtt, az utolsó számra pedig már kialakult egy igazán szép kis tömeg, akivel együtt énekeltük a leghíressebbé(?) vált nótát, a Bitter Sweet Simphonyt. Mikor vége lett ettünk egy ZING burgert. Nem reklám, de azért hangsúlyozom ennyire, mert a) isteni volt és b) ezt végre emberi áron adták. Nem úgy, mint a szerdai próbálkozásnál kikért gyrost 2100 Ft-ért, csirkés szendvicset 3400-ért, sültkrumplit 1500-ért. Értem én, hogy tele van a Sziget külföldiekkel, de mi ez kérem, a Forma 1? Mi magyarok vagyunk, magyar bérekkel… és oké, hogy Budán vagyunk, nade nemá.

SZOMBAT: Még fáradtabb indulással és ezúttal bringával lódultunk neki a projektnek. Tesztelni akartuk, hogy ez a szolgáltatás mit tud. Teljesen jó volt, bár jó nehezen találtuk meg a bringatárolót. Nem igazán volt elég láthatóan kitáblázva. A H hídi bejárat környékén volt, úgyhogy szépen begördültünk, leparkoltunk, felírtak mindent, (amilyen sorszámunk csak volt, mindent). Aztán uccu, már újra bent is voltunk a buli közepében. Ezúttal nem koncertre mentünk, csak nézelődni. Körbejártuk a Sziget szélét és szívtuk magunkba a hangulatot. Itt is lehetnék pikírt, hogy a toi-toi-éval együtt, de hát ez van. Vannak itt is velejáró rossz és jó dolgok… ahogy mindenütt. A nagy túrázás közepette csodáltuk a fákon roskadásig aggatott karácsonyi fényeket, a különböző brandmegjelenéseket és úgy általában mindent. Közben pedig újra és újra elmosolyodtunk az embereken, az extrán felöltözött jelmezes arcokon. Kész baromfiudvar, csirke-disznó és mindenféle karakterek jöttek velünk időnként szemben. Lépten nyomom volt valami, amitől a Sziget egyedi. Ledöbbentünk, hogy mennyi féle hamburgeres és gyorsétkezde van, amit még a belvárosban sem látsz. Honnan jönnek ezek? Hol vannak, amikor nem itt? Jókat mosolyogtunk a gyerekeken, akiket bár mi soha az életbe nem hoznánk ebbe a dzsuvába, de hát jobb, ha szokják, hogy van ilyen is.  És persze újra és újra megvitattuk, hogy nem lenne az pénz, hogy mi itt sátorban csöveljük egy hétig, de valószínűleg 30 felett kevesen éreznek erre indíttatást. Aztán a „városnéző túra” után kikötöttünk a Chill-zónában. (nem tudom, hogy mi volt a rendes neve) Egy komplett kis nyugi-részleg volt kialakítva a Sziget sarkában. Pálmafák, mini-strand, nyugágyak, hencsergők. Fürdeni szerencsére nem lehetett, be is ütött volna, ha egy-két illuminált állapotban lévő egyed megindul a Duna felé. Legalább másfél órát heverésztünk itt, ebben a nekem Marokkóra emlékeztető életérzésben. Aztán 1 órát ráztuk a Colosseumban, mi- tök józanul, a többiekkel ellentétben. Utána jöhetett egy kis Zing, majd bringára pattantunk és hazatekertünk. Fura módon, ezúttal totál boldogan és kipihenten.

HÉTFŐ: A vasárnapot kihagytuk, mert kellett egy kis otthoni nyugi. A Post Lemon-Malon, túró tudja zenekar engem speciel nem izgatott túlságosan, a párom meg úgy volt vele, hogy ezt most el tudja engedni. Úgyhogy újult erővel jött a hétfő és a Florence and the Machine, aki mellesleg a Szex és New York záróévadának utolsó számát a You’ve got the love-ot énekli. Nő vagyok, hát ezt hallanom kellett. Barátokkal voltunk és tök jól éreztük magunkat. A koncert is teljesen jó volt, pont amilyennek vártuk. Vitt magával. Nekem a végén ez a végtelen sok rajongó-simogatás picit hitgyülis volt, de még mindig emberibbnek tartom ezt a fajta előadói attitűdöt, mint a Rihanna-sat, aki késik, tojik mindenkire, semmilyen energiát nem tesz bele, majd baromi sok pénzért jól haza is megy. Háta mögött hagyva több ezer csalódott embert.

KEDD: a VÁRVA VÁRT NAP! FOO FIGHTERS és egyben a Sziget Zárónapja. A párom él-hal a zenekarért, úgyhogy egész Sziget alatt erre készült. Én meg azért jöttem ki, hogy egy másik- szellősebb sarokból (mert a fiúkat magukra hagytuk, hagy bontakozzanak ki a Nagyszínpad előtt) részese lehessek az élménynek. Nem csalódtunk, leszámítva az 7800 ft-os maracujás bort, amit a Sziget csücskében vettünk. Az fájt.  Úgy, hogy semmit nem tudtam szinte a Foo Fightersről, olyan kezdéssel indított, hogy tiszta libabőr voltam, ahogy a koncert alatt is, visszatérően. 2,5 órán. Nem semmi. 

Szerencsére akkora mázlink volt, hogy csak a koncert végén szakadt le az eső. Addig kibírta. Úgyhogy ázott verebekként kullogtunk haza, de megérte. Hazaérve megállapítottuk, hogy bár nagyon drága és piszkos szórakozás ez, de valamiért úgy vonzza az embert, mint a lepkét a láng. Mert akárhogyan is, de 25-30 ezrekét beléphetsz egy komplett kis álomvilágba és tök jó koncerteket kapsz érte. Akár többet is. Mert azt a fajta életérzést, szabadságot és elfogadást, amit a Szigeten átélhet az ember, kevés hely tudja még. 

Egyetlen komment a szervezőknek: jövőre adjanak a magyaroknak kedvezményt a jegyárból. Hogy ne csak a külföldieknek legyen minden aprópénz itt.  Hogy többen engedhessék meg maguknak ezt. Mint a strandokon, ahol a helyiek olcsóbban vehetik meg a belépőt. Mivel személyi adatok látszanak a belépésnél, egészen simán le tudnák követni, hogy ne legyen visszaélés. Felénk pedig egy gesztus lenne, hogy ez még mindig ugyanaz a Diáksziget, ami huszonéve volt. Értünk - nekünk. 

Ma újra szerda van és csend.  A tornacipők már este beáztatva csücsültek a mosógépben a fesztivál szerkóinkkal együtt. Ma nem lesznek már használatban. Ma alszunk. 

Jövőre viszont folyt. köv. Mert egy picike Sziget augusztusban -  ha drága, ha zsúfolt, ha 3 VIP van - de kell és kész. 

Avagy: ”a nagy Ő megérkezésével azonnal révbe érek” – hatalmas tévedés

Rengeteg spirituális, szingli barátnőm van, aki egyelőre még nem találta meg az igazit. Ezt a jelzőt azért emelném ki, mert azoknak a lányoknak a lelkületéről, akiket soha az életben nem érdekelt az önismeret, az, hogy változtassanak az életükön, nem igazán tudok nyilatkozni. Az engem körülvevő „mag” nyitott az új dolgokra, meghallgatja a kritikát, igyekszik önreflektíven működni, és hisz abban, hogy az életet azért kaptuk, hogy fejlődjünk.

Na mármost, ezek között a jelenleg még párkereső spiri hölgyek között vannak huszonévesek, harmincévesek, sőt, negyvenévesek is. Volt is erre egy vicces kép valamelyik social média oldalon: „Fura az élet, az egyik 40 éves ismerősöm Nagymama, a másik Kismama, a harmadik meg még a nagy Őt keresi ”. Na, hát pont így néz ki a gyakorlatban. A keresők közül van, aki látványosan és kitartóan keresi leendő férjét, de olyan is akad, aki bár szíve legfőbb vágyának tekinti ezt a projektet, látszólag már feladta és csak passzívan várakozik. Van, aki a Tinderen nyomul, van, aki az ezeréves plátói szerelmes ügyeket veszi elő újra (ez szintén egy külön cikk témája lesz), és persze ne feledkezzünk el azokról, akik másodhegedűsök egy házasság színpadán, és hisznek abban, hogy a feleség egyszer csak eltűnik a színről, és az övék lesz a főszerep. Látva a környezetem, 100-ból 1-nek ha sikerül és ott is örökké ott fog lebegni a kétely, hogy vajon engem is megcsal? Na de erről is majd egy külön cikkben.

Tehát, kedves hölgytársaim, ha azt hiszitek, hogy a nagy Ő megérkezésével majd véget ér ez tétlen, „nemtudomhogymitkezdjekazéletemmel” állapot, és végre minden értelmet nyer, ha Ő betoppan, hatalmasat tévedték. Ha azt gondoljátok, hogy Ő majd megjavítja a lukakat, amit nektek nem sikerült, hogy Ő majd megold mindent helyettetek… és a nagy rózsaszín Hamupipőke történetbe már csak az esküvő és a gyerekek kellenek… el kell keserítenem mindenkit. Közel sem. Amíg egyedül vagytok, addig zajlik a fejetekben egy kép a jövőről. Abban többnyire minden rózsaszín, minden tökéletes, ráadásul mivel az csak egy vízió, egy szép álom, ezért ott tényleg semmi sem valóságos. Ti is tökéletesek vagytok benne és Ő is. Egyszóval: mindenki Buddha. Ehhez képest a nagybetűs élet egyáltalán nem ilyen. Tele van csodás és még annál is csodásabb pillanatokkal, DE,  és nagyon lényeges a DE, közel sem csordultig rózsaszín. Hiszen azzal, hogy már nem vagy egyedül, már nem csak saját közeged vesz körül, már nem csak egyedül ébredsz és fekszel, teljesen megváltozik minden. A párkapcsolat érkezésével bekerül köréd egy folyamatosan a sziluetted körül mozgó tükör, amiben állandó jelleggel nézegetheted magad, méghozzá nagyítóval! Az új reakcióidat (amiről azt gondoltad, hogy neked sosem lesznek), a hisztijeidet, a sírógörcseidet (amiről szintén azt gondoltad, hogy sose lesznek) igazából minden csajos megmozdulásodat, amit az egyedüllét lefolytott, hiszen ott nem volt szükség drámákra. Magányosan az ember ritkán hisztizik, ugye?

Szóval egy olyan masszív önismereti utazás indul el, amiben minden addig elnyomott női oldalad felszínre tör, és Isten óvja a hormonrendszered tőle! És ha még a pasid mindennek tetejébe (bár tündérien), de visszajelzéseket is ad Rólad, akkor aztán csak pisloghatsz. Mert eddig TE vizslattad a barátaid párkapcsolatát, és ezerszer elmondtad magadnak, hogy Te mit csinálsz majd másképp ezekben a helyzetekben, ugye? Na, hát élesben lőni vagy vaktölténnyel, anyukám.. egész más!

Szóval, ha most egyedül vagy otthon, és éppen azért zokogsz, mert a kutya sem ír rád a Tinderen, akkor adok Neked egy jó tanácsot. (Jól figyelj, mert erősen fel fogja gyorsítani a párkeresést is, és utána csak pisloghatsz, hogy én megmondtam.) Töröld le a könnyeket, és fejezd be az önsajnálatot! Ülj le, és csinálj két listát! Egyet arról, hogy milyen lenne a tökéletes TE! Mindenről, amit eddig meg szerettél volna tenni, de nem volt bátorságod, időd, vagy kedved. Szedj elő minden elmaradást, és kezdd el szépen megélni, kipipálni azokat! Az esztétikai tatarozástól a mentálisig. Ahogy elkezded felgörgetni a sok bent ragadt dolgot, és minél közelebb kerülsz az általad vágyott nőideálodhoz, olyan gyorsan fog az ajtón becsörtetni Mr. Nagy Ő, hogy hármat pislogni sem lesz időd. És még utána is lesz min dolgozni együtt, de lehet, hogy könnyebb lesz venni a kanyarokat, mintha utána akarnád felépíteni magad, azután, hogy Ő betoppant a képbe. Ráadásul egy tettvággyal teli nő mindig vonzóbb, mint egy elkeseredett képű, magába roskadt, szerencsétlen… ugye? Nyilván az a vonzó, aki egyedül is sugárzik a boldogságtól, és nem az, aki mélabús. Viszont egy dolog: ne told túl! Legyen annyi időd, amibe bele tudjon férni egy kapcsolat! Mert ha csak görgeted magad előtt az idő kerekét, és egy percre sem lassítasz le, akkor nem adsz ajtónyitásnyi időt sem annak a szegény párának, hogy belépjen rajta.

A másik lapra pedig kezd el felírni, hogy milyen társra vágysz! Jó alaposan, és részletesen. Mert ha még mindig nincs meg a fejedben a kép, akkor elég nehéz az univerzumnak postafordultával elküldenie, amire vágysz. Olyan mintha úgy rendelnél magadnak ruhát, hogy nem adod meg előre se a színt, se a méretet. Ne csodálkozz, ha nem fog passzolni, amikor megkapod.

És ha ezekkel megvagy, akkor már csak egy dolgot fogadj meg: vágj bele, ha belül azt súgja egy hang, hogy Ő az! Ne félj, mert nincs mitől. És ha elindult a kapcsolat, az egód ezerszer ki akar majd farolni belőle, mert az megmutatni szereti a dolgokat, és nem megtanulni. De egy párkapcsolat önismeret és tanulás. Tehát legyél kész erre, és ne várd azt, hogy minden rózsaszín lesz. Nem lesz. De ha éppen megtanultatok együtt valamit, akkor olyan lesz, mint a sikeres vizsga után. Boldogság és eufória.

Folyt.köv

Néhány napja értem haza Párizsból, ahol a fenti fotó készült. Pontosabban nem csak úgy készült, én készítettem. Elrettentő példaként és hogy pontosan fel tudjam idézni, amikor ez a cikk készül. Nem is tudom, hogy miért gondoltam arra, hogy képes lennék elfelejteni. Annyira megbotránkoztatott és úgy beivódott a retinámba, hogy nehéz lesz onnan kitörölni egy jó darabig. 

Végeztem a megbeszélésekkel és a reptér felé tartó járat buszmegállójában várakoztam. Szemerkélt az eső és nagyon hideg volt, úgyhogy behúzódtam egy picit az egyik üzlet ajtaja elé, hogy ne ázzak bőrig. El voltam gondolkodva, zúgott a fejem az aznapi tréningtől és közben azon bosszankodtam, hogy mégis hol a fenébe van már a német kollégám, akivel megbeszéltük, hogy együtt buszozunk ki a reptérre. Szerettem volna minél hamarabb hazaérni, de közben tudtam, hogy hiába érkezik meg időben, a repülő úgysem fog korábban indulni. Egyszóval épp el voltam merülve a gondolataimba, és közben azt nézegettem, hogy hol a fenébe van már ez a jóember, amikor egyszercsak kitakarta a tömeg ezt „kompozíciót”. Messziről csak azt láttam, hogy egy rakat holmi van egy kupacban. Először naivan azt hittem, hogy valami lomtalanítás van éppen. Aztán annyira furdalt a kíváncsiság, hogy közelebb merészkedtem. Hiába volt hideg eső én mégsem az időjárástól dermedtem le. Sokkal inkább ettől látványtól, ami elém tárult. Immár teljesen tisztán és élesen. Egy nagy kupac szemét volt. Egy vagy több komplett vásárlás hátrahagyott martalékai. Szerteszét a belváros közepén. Teljesen ledöbbentem. Tényleg azt gondolják az emberek, hogy ez így rendjén van? Hogy megfogja a frissen vásárolt holmiját, kiveszi a díszcsomagolásból és levágja a földre? Aki arra jár, az pedig úgy érzi, hogy beszállhat a városi jenga bajnokságba és építi a tornyot tovább? Tényleg normális ez a világ egyik legromantikusabb és legnépszerűbb városában (nem tudok beilleszteni irodalmi jegyzéket, hogy valóban így van-e, de gyanítom) Annak is a közepén? Ez az utca ugyanis Párizs 8. kerületének az egyik legforgalmasabb részén, a Boulevard Haussmann melleti utcán terül el, ami nagyjából 3 perc sétára van a Galeries Lafayette áruháztól és az Operától. Rengeteg ember jön-megy itt nap mint nap és ez a sok szemét itt hever a földön és látszólag senkit nem zavar.  Átlépik.

Ahogy álltam ott az esőben, nagyon sok mindent eszembe jutott. Az utóbbi hetekben több anyagba is belefutottam a neten, ami a globális felmelegedésről szólt. Az egyik ismerősöm most jött haza az északi sarkról és elmesélte, hogy nem tudtak jégfalat mászni, mert olvad az egész. (és poénosan hozzátette, hogy „De tudod, nincs globális fölmelegedés… csak sajnos az időjárásnak felejtettek el erről szólni”) A svéd Greta Thunberg pedig, aki alig 16 éves és olyan szónoklatokat tart (akár áll mögötte egy biztató felnőtt, akár nem) hogy az ember beleborzong. A svédekről szóló cikk, akik annyira figyelnek a környezetükre, hogy a szemetük 99 százalékát újrahasznosítják, egyszerűen példaértékű. Akármerre nézek, minden nap van már valami a témában, ami arról szól, hogy „Emberek, ébredjünk már fel!” Ha szép lassan nem változtatunk, nem lesz mit megváltoztatni, mert kiszorít minket a saját bolygónk. Elhalmozzuk szeméttel és nem fog rajta megteremni a világon semmi. Nem fogunk tudni halat enni, mert nem lesz egy tiszta rész, amiből ki lehet őket mérgezés-mentesen fogni. És lehet azt mondani, hogy „Ó, hol van még ez…” de ha egy ilyen m2-t látok egy olyan városban, mint Párizs?! Ami ma is a világ egyik vezető gazdasági és kulturális központja, aminek befolyása a politikára, a szórakoztatóiparra, az OKTATÁSRA, a tudományra és a művészetekre a világ négy legjelentősebb városa közé emelte? Az egyik legnépszerűbb uticél a túristák körében. (Wikipédia) Miről beszélünk? És  ahogy ott álltam bevillant a Lafayette áruház. A múltkori itt jártamkor beugrottam egy kicsit. Tele volt különböző országokból érkező vásárlókkal, akik sorba álltak a végigkordonozott kirakatok előtt és a biztonsági őrök úgy engedték be őket a legdrágább üzletekbe, egyessével, mintha valami előkelő VIP buli lenne odabent. Ezek az emberek meg csak vártak és vártak. Egy olyan üzlet előtt, ahol alsó hangon ezer euró egy darab rongy is. És ez egy szimpla szerda volt! Megdöbbentem. Világ életemben a kereskedelmi szektorban dolgoztam, de a fogyasztói társadalom sosem volt rám ekkora hatással. Sosem a márkát néztem, hanem a terméket. Sosem az árát, hanem minőséget. Az anyagokat, az összehatást és azt, hogy illik-e a már meglévő ruháimhoz és nem lesz-e egy újabb felesleges vacak a szekrényben. Egyetlen ruhámat sem vettem meg azért, mert hatalmas betűkkel villogott rajta egy márkajelzés. Talán még gyerekkoromban, de azt hiszem, hogy ezeket a fiatalkori botlásokat bárkinek elnézhetőek.

Elmélkedésem közepette megérkezett a német kollégám is. Elment a szeméthalom mellett, majd megállt, és megrökönyödve rám nézett. „Ez mi? Ez komoly?” Fintorra húztam a számat. Ő is lefényképezte. Talán ezért, hogy meg legyen örökítve, mint elrettentő példa. Aztán még kb 30 percig csak erről beszéltünk.

Szóval bár a TITOK című könyv elolvasása után inkább azt szeretem összeszedni, hogy mit tegyünk, ahelyett ,hogy mit NE és arra felhívni mások figyelmét, hogy mi a szépség ebben az igazi kisnagyvilágban, és nem arra, hogy mi csúnya, de időnként erre is kell… Mert ha nem figyelünk, egy idő után nem lesz szépség, mert mindent be fog takarni a szeméthalom.

Tehát ha egyetlen dolgot tehetsz ez után minden egyes nap, az az legyen az, hogy az utcán minden esetben kerülöd a szemetelést, és akár egy cigi csikkel is, de elmész egy nyomorult kukáig! Mert ha már nincs is 99%-os szemétégető rendszerünk és nem lehetünk mind aktivisták, legalább figyeljünk oda az apróságokra. És ha úgy érzed, hogy eddig sem szemeteltél és ez után sem fogsz, akkor olvasgass egy kicsit a neten és próbálj meg önkénteskedni. Vagy egyszerűen csak kerüld a boltban a felesleges szatyorvásárlást. Ezer féle tipp van a neten, hogy mivel tudsz egy picit tudatosabban élni.

A legtöbb ember mindig azt hiszi, hogy „Na pont az én hozzáállásommal változik majd meg a világ?” Majd úgy érzi, hogy Ő egy kisember, és inkább nem tesz semmit. Holott ez nem így van. Sok kisemberből áll ez a világ. És ha mindenki csak a saját területén odafigyelne ezekre az apróságokra, akkor hatalmas változást érnénk el.

Már egy jó ideje figyelem az „Instacelebek” és „Youtuberek” életét. Vagy hívjuk őket influencereknek, vloggereknek mert véletlenül sem szeretnék degradáló jelzőt használni. Nem szándékosan, egyszerűen csak eljutnak hozzám a történetiek. Vagy megmutatja valaki, vagy a sajtó kapja fel, vagy szimplán csak feldobja kereső. És olyan is előfordult, hogy egy-egy eseményen ott álltak előttem és két értelmes szót sem tudtak elmondani arról, hogy kik is Ők, mitől influencerek és mit tesznek azért, hogy ezt a címet kiérdemelték.

Nem, egyszerűen nem tudok felettük napirendre térni. De az, hogy én mit gondolok, az igazából teljesen mindegy. Mert hát ki vagyok én. Egy felnőtt ember, aki képes eldönteni, hogy kivel foglalkozik és kivel nem. Én igen, de ott vannak a gyerekek. Akiket akármennyire óv is a szülő, egyszer csak megkaparintanak egy okostelefont, vagy belenéznek a számítógépbe, böngésznek egy kicsit és rájuk bukkannak. Aztán azt hiszik, hogy Tőlük kell tanulni. Hogy így működik az élet, és ha nem ilyen, akkor az rossz. Akkor biztos, hogy tévúton járnak. A 9 éves keresztfiamnak már saját youtube csatornája van, ahol azt mutatja meg, hogy hogyan játszik a videójátékkal. Nyilván nem Ő az egyetlen, de ahogy mások is, Ő is egy trendet követ. Számomra ez ijesztő. Pedig nem vagyok 90 éves. Nem vagyok egy másik civilizáció gyermeke, ahol még internet sem létezett. A mai korban születettem és úgy vélem, hogy nagyon is követem az aktuális divatot. De még ennek ellenére is megrémít, ha azt látom, hogy milyen „hatalmat” kap a kezébe az, aki arra nem feltétlen érdemes. Mert számomra ezek az emberek nem többek, mint végtelenül unatkozó, sebzett és mindezen tulajdonságaikat flegma köntösbe bújtatott kamaszok, vagy felnőni  és dolgozni nem akaró, esetleg meg nem értett, el nem ismert felnőttek. Szemlélem őket és próbálom megérteni, hogy vajon mi lehet a lelki háttere, hogy néhányuk úgy kommunikál, ahogy. Vagy egyáltalán mi a miértje annak, hogy egyáltalán kommunikálnak. Mi volt az előzmény, hol volt az a pont, ahol úgy érezték, hogy nekik ezeket fel kell tölteniük az instagram/youtube oldalukra és meg kell mutatniuk a nagyvilágnak. Hogy mindenki láthassa, hogy Ők milyen szemüvegen át nézik az életet. Mit gondolnak, hogyan és miként élnek.

Természetesen nem azokról beszélek, akik világ életükben a sajtóban dolgoztok. Nem az újságírókból, filmkritikusokból, TVs múlttal rendelkező influencerekre gondolok, akiknek már tényleg van valami a hátizsákjukban. Hanem azokra, akiknek nem tudnád összefoglalni 100 fotója láttán sem, hogy mégis mi a túrót képviselnek azon túl, hogy Ők szakmájukat tekintve hivatalosan is influencerek.  Ezekről beszélek.  Akiknek még a nevét sem hallottad soha életedben. Se Te, se más. Akiknek a fotója láttán halvány lövésed sincs, hogy mégis hogy lehet több száz ezer követőjük és miért fizetnek nekik a cégek több száz ezer forintot egy posztért. Merthogy erről szól ez az iparág. Ha sok követőd van, a cégek megvesznek reklámfelületnek. Amivel szintén nincs baj, a világ változik, nem kell örökké szórólapozni és megállítótáblára irkálni marketing címszóval… De hát miért pont ők? Miért pont Ők a világháló nagyemberei? Merthát ezek az emberek nem feltalálók. Nem Nobel-díjasok. Nem kimondottan agytrösztök. Legtöbbjük nem tett le a világon semmit sem az asztalra. Egyszerűen csak lézengenek a világhálón és próbálnak beállítani egy életet valami olyannak, ami nem is igazi.

De még ennél is rosszabb, ha olyanok kapnak hangot, akiknek még ennyi ösztönös jó- és szépérzékük sincs. Akik szimplán csak ott voltak egy fesztiválon, ahol csúnyán berúgva (vagy még rosszabb…) egy kisgatyában rázták magukat és valaki poénból felnyomta őket a netre. Mondjuk ezt legalább azért értem meg, mert az iskolában is mindig kellett valaki, akin röhögni lehet. Gyanítom, hogy ezek a típusú influencerek ugyanezen a pszhichológia elven működnek és nem az „eszükért” követik őket az emberek. Sokkal inkább egy jó poénért. (Vagy legalábbis bízom benne.)

Nade mindegy is, hiszen mindenkinek egyéni joga, hogy mivel tölti meg az instagramját, vagy éppen milyen dologról számol be a youtube oldalán. Az biztos, hogy a feltöltött szebbnél szebb képeket és vicces videókat kétségtelenül jó nézni, hiszen olyan, mintha befizetnénk egy online tárlatvezetésre. Egy kattintással kiválaszthatjuk az érdeklődi kört (hashtag) és pakk. Máris zúdul a kép és video áradat. Ha célirányos egyedeket választunk, akkor azonnal létrejöhet a bizalom köre. Influencerünk ontja a tapasztalatokat és a bölcsességeket, aztán vagy elhisszük, vagy nem. A magukat beauty influencereknek mondott hölgyek(urak?) esetén például esélyünk lesz megtudni a legújabb termék-tesztek eredményét, és azt is, hogy melyik a 2019-es év legdögösebb szemfestéke. (már ha nem reklám, ugye – és egy ténylegesen valós teszt eredménye - ha ott van a #szponzorálttartalom, akkor osszuk el néhánnyal az ott leírtakat) De még sorolhatnám, hogy hány különböző típusú véleményvezér közül lehet választani. Elég csak beütnünk a google-ba és máris ki fogja dobni a legmenőbbeket (értsd: legtöbb követővel rendelkezők, vagy legtöbb kép-like-ot kapó személyek) Egy antropológiai kutatásnak bővebb beillik, mire a végére érünk, úgyhogy hajrá! Sőt, ha ügyesek vagyunk, akkor olyanokat is fogunk találni, akik tényleg értékes tartalmakat töltenek fel és esetleg az érdeklődési körünknek megfelelő témákról posztolnak. (Megígérem, hogy ezeket is összegyűjtöm egy külön cikkben, mivel a google-ban keresgélve sajnos nem találtam meglévő anyagokat erről)

Arra azért vigyázzunk, hogy a gyermekek kezétől lehetőség szerint tartsuk távol ezt a világot, amíg csak lehet. Mert jobb elkerülni még az esélyét is, hogy a világra nyitott és kellően lelkes csemeténk létrehozzon egy @kovácsékgyerekevagyok nevű oldalt és élőben közvetítse rajta a családi életet….

"Az ész fontos, nem a haj"

Ez igaz. De ettől még az embernek nem az eszét látják először,  még akkor sem, ha állásinterjúra megy. Az első 3 másodpercben itt még csak a külsőségek játszmája zajlik. Szóval bármilyen gyarló is ez, de ezek igenis számítanak...

Egész életemben elégedetlen voltam a hajammal. Amikor egyenes volt, göndörítettem, aztán mikor huszonévesen egy kisebb hormonzavar miatt begöndörödött, ölni tudtam volna azért, hogy újra egyenes legyen. Ha levágattam, akkor rájöttem, hogy túl fiús és utána alig vártam, hogy hosszú legyen. Aztán ha egy kicsit megnőtt, rájöttem, hogy nem olyan mennyiségű, hogy szépen álljon, úgyhogy gyorsan levágattam megint. Amikor még nem volt benne ősz hajszál, akkor ezerrel festettem, most, hogy van, tüntetek és meghagyom az eredeti színét. Aztán persze, ahogy az lenni szokott, a múltkor a kezembe kerültek a gyerekkori képeim és egyszerűen döbbenten néztem őket. Nem értettem, hogy mi a túróval volt bajom kislányként, amikor annyi és olyan minőségű hajam volt, hogy a parókaszalonok könyörögtek volna érte. Napszítta szőke volt és dús, de én folyamatosan elégedetlenkedtem. Aztán egyszer csak bekattantam és úgy gondoltam, hogy egy picit fazont igazítok rajta. Középiskolás lehettem, elsős, vagy másodikos, már nem emlékszem és akkoriban reklámoztak ezt az ON  - OFF hajbemosót. Nem tudom, hogy melyik márka terméke volt, mindegy is, hiszen már rég nincs forgalomban. Akkoriban még hittem a reklámoknak (ma már marketingesként szakmámból adódóan is szkeptikusabb vagyok). Fogalmam sincs, hogy milyen pénzből, de vettem egy dobozzal. Nem apróztam el: mahagóni színűt. Annak rendje és módja szerint beszereztem a felkenős ON-t és a leszedő OFF-ot.  Gondoltam, hogy kipoénkodom magam vörösként, aztán újra tejfel szőke leszek. Utólag annyira röhejesnek tűnik az ötlet, csodálkozom, hogy a fodrász hogy nem beszélt le erről a baromságról. Vagy a szüleim. Vagy bárki, aki egy kicsit is épelméjű. De gondolom úgy volt vele mindenki, hogy a kiskamasz önmegvalósít, és amíg nem tetkót akar a fenekére varratni, addig hagyják. (hál'isten soha nem voltak ilyen igényeim) Egyszóval gondoltam egyet és besétáltam a fodrászatba, hogy a szőke hajam és a még szőkébb szemöldököm és szempillám is egy gyors ideiglenes átalakulás alá kerülhessen. Olyannyira jól sikerült, hogy máig emlékszem szegény Édesapám néhai barátjának reakciójára (Ő látta ugyanis először a remekművet, mert épp akkor léptem át a kapunkon, amikor Ő épp távozóban volt tőlünk - a mai nap élénken emlékszem a jelentre) "Úristen, hogy nézel ki! Mit műveltél magaddal? ...mint egy kétgyermekes elvált, alig használt családanya" Baromira szarul esett. Dúlva fúlva mentem be az ajtón. Persze mivel nekem alapvetően tetszett, így igyekeztem nem törődni a megjegyzésével és tovább örültem a mesterművemnek. Az aznap esti buliban senki sem ismert meg. A tulajdon osztálytársaim is úgy mentek el mellettem, mintha életükbe nem láttak volna (ezt mondjuk betudhatjuk a nappali fény hiányának is). Az akkori plátói szerelmem sem ismert meg. Meghívott egy italra és újra bemutatkozott. Nem szóltam neki, hogy én vagyok én, csak pár perccel később.  Teljesen ledöbbent, engem pedig kifejezetten mulattatott. Szóval összességében én szerettem ezt az átalakulást. Igazi kamaszos lázadás volt. (még mindig kevésbé drámai, mint egy tetkó) Egészen addig tartott, amíg egy nap úgy nem döntöttem, hogy most már elég a játszmából, jöjjön az OFF. Ismét szőke akarok lenni! Na, ezen a ponton borult az elmélet. Mondanom sem kell, hogy soha többé nem lettem ugyanolyan szőke, mint előtte. Ellenben megtapasztalhattam, hogy milyen narancssárga fürtökkel létezni....

Azóta eltelt kb 20 év. Ahogy én is, úgy a hajam is öregedett. De hála az égnek, nem vészesen. Felnőtt fejjel ugyanis már tudom, hogy mit kell tennem azért, hogy ne gyötörjem szegényt, hanem igyekezzek a lehető legjobb állapotba hozni a fejbőrömet. Íme az évek alatt gyűjtögetett praktikáim, a teljesség igénye nélkül:)

• az első és legfontosabb, hogy minden szépészeti téma belülről kezdődik, tehát tetszik nem tetszik, oda kell figyelni az étkezésre: én például nem eszem tehéntejet, glutént és cukrot is minimális mennyiségben. Nem mondom, hogy mindenki kövesse a példám, de én anno ezeket egy ideig rendesen túltoltam és a hajam ezt meg is sínylette. És miután nagyon sokat olvastam erről, így sikerült összerakni a saját praktikákat. És ha az étkezési tanácsadóknak közös halmazt akarunk keresni, azok is garantáltan egyetértenének a fentiekkel. És ha ez még nem elég meggyőző, akkor guglizzátok meg Dr. Gillian McKeith-et. Az vagy, amit megeszel c. könyvét tudom ajánlani, ott részletesen kitér ezekre. (Érdemes megnézni az író hajának minőségét is a fotókon, közel 50 évesen...)
• mozgás, mozgás, mozgás - sport nélkül miért gondoljuk, hogy bármi is működik? olyan a testnek, mint a friss levegő egy zárt szobának. Azt is át kell szellőztetni néha, miért gondoljunk, hogy a testünk másként működik?
• kevesebb stressz (az ember nem tudja hermetikusan elzárni magát a nagyvilágtól, de az tuti, hogy a szavait, a tetteit és főképp a reakcióit meg tudja válogatni. én az IGAZ szóra esküszöm. Baromi nehéz gyakorolni, mert mindig könnyebb azt mondani, amit az ember hallani akar, de hosszú és rövid távon célravezetőbb az igazság, mint a kegyes hazugság) És ha igazat mondunk, akkor nem ragad bent semmi, nincs mi emésszen minket és sokkal könnyebben el tudunk jutni napközben a boldog állapotba, mert nincs ami emésszen minket :)
• aloe vera és diófa tea - ez az a két folyadék, ami azonnal javít a haj tónusán (A FLP aloes teáját száz éve iszom és ha egy nap megiszom 2 litert, a bőröm és a hajam is új életre kel :)) - úgyhogy ez nálam mindig van a szekrényben
• romantika, szerelem és gyengédség :) ennél jobb sport nem is kell. egyszerre segít az összes szervünknek ;)
• törődés: a hajad pont ugyanannyi odafigyelést igényel, mint egy szemé bánj vele szeretettel! ha utálod, megbosszulja és nem fog nőni
• teafa samponos mosás és almaecetes öblítés - a gombák sajnos a helytelen táplálkozás mellett a fejbőrt is el tudják lepni. nagyon sok drága kence van, de én ezeket nem igazán szeretem. Nagyanyáink régi praktikáira annál inkább esküszöm! szóval időnként egy kis tengeri sós dörzsi pakolás (nagyon finoman! hogy megtisztuljon a fejbőr és levegőt kapjanak a hajhagymák is) majd rá egy kis banános tojáspakolás
• mandula és c vitamin - mind a kettő nagyon jót tesz a hajnak és a testednek is
• napi apró örömök! ha valami, akkor ez segít átvészelni egy nyűgösebb konfliktust. minden apróságot vegyél észre, ami csak körülvesz: egy tündéri lakásdekor, egy finom ebéd, egy nagy nevetés. bármit, ami szebbé teszi a napodat! 

És ne feledd: ha a hajad szép, akkor az felér egy tökéletes gadróbbal! Mert egy csodálatos hajkoronánál semmi sem öltöztet jobban! :) SEMMI!

Az utóbbi hetekben folyamatosan le vagyok döbbenve azon, hogy mennyire változik a világ. És most kivételesen nem a hihetetlenül plusz fokos októberen vagyok kiakadva (pláne így, hogy reggelre lehült), hanem azon, hogy Apukámnak megint igaza lett. Néhány évvel ezelőtt… najó, ne szépítsünk, legalább tizenöt évvel ezelőtt, a pályaválasztásom közepén egyfolytában azt mondogatta, hogy: „Kislányom, ha jót akarsz magadnak, akkor valami szakmát tanulsz, mert lassan már az egész világ főiskolára jár, és ha ez így megy tovább, akkor több lesz a diplomás, mint a szakember. Ha pedig ez az arány felborul, akkor szakmával lehet majd jól keresni, nem pedig diplomával, hidd el.” Szegényt, kis híján kiröhögtem akkoriban. Mert ugye én már 18 évesen is jobban akartam ismerni a dörgést, mint Ő 50x évesen. Mert hát milyen legyen egy öntörvényű gyerek, ha nem elszánt. Én pedig az voltam, de nagyon. Fittyet hánytam a díszes monológra és szépen elintéztem magamnak a fővárosi költözést, aztán hip-hop, ugyanilyen lendülettel el is kezdtem dolgozni és mellette tanultam tovább. Mert én elhittem, hogy az majd előrébb visz. És hogy egy napon majd én is egy vezető leszek. Aztán teltek múltak az évek és úgy tűnt, hogy a munka melletti kitartó tanulás és a szorgalom engem igazol. Szépen lassan haladtam felfelé a ranglétrán és viszonylag gyorsan oda is került a nevem mögé a „manager” titulus, ami aztán baromira nagy dolognak számított akkoriban. Apukám mondta is mindenkinek, hogy az Ő lánya vezető a nagyvárosban. Én persze mindig igyekeztem visszafogni Őt, hogy nem olyan nagy cucc ez, mert valahol mélyen éreztem, hogy hát mégsem a rák ellenszerét kutatom… de aztán előbb utóbb úgy voltam vele, hogy igenis nagy dolog. Mert arról a kicsike településről, ahonnan indultam és ahova eljutottam, akárhogyan is: ez nagy dolog volt. Megdolgoztam minden fizetésemért, és főképp minden fizetésemelésért. Túlóráztam, güriztem, de leginkább, gondolkodtam. Gondolkodtam, méghozzá néha más helyett is. Mert mi mindannyian, akik vagy egy multinál, vagy bármilyen irodai állásban töltjük ki a 8-12 óránkat, többnyire egész nap gondolkodunk. És nem arról, hogy balról jobbra – vagy jobbról balra vágjuk e le valaki haját, arról sem, hogy barna páccal kenjük-e be a bútort, vagy fehérrel… hanem többnyire olyan dolgokról (és ide főleg a multikat sorolom) hogyha ezt és ezt lépjük, akkor az öt főnökkel feljebb lévőnek hány sok száz millió euró üti a markát – hála vagy nem, de közvetetten nekünk. És ezen a ponton vagyok mostanában megzavarodva, mert hát miközben más bevételeinek növelésén dolgozom, a sajátomat is kénytelen vagyok átszámolni. A sors úgy hozta, hogy elég sok emberrel beszélgettem mostanában és valahogy nem tudok elmenni afelett, hogy milyen őrülten felértékelődött a szakipar és ezzel arányban milyen keveset keresünk mi – akik effektíve dolgozunk. Bizonyára van néhány cég és van néhány – az enyémhez hasonló pozíció, ami lényegesen többet ér, de én szerencsétlenségemre pont egy olyat fogtam ki, ahol 2 lovon ülök egy seggel, és közben még hülyének is néznek. És az az igazság, hogy ezt egyre kevésbé bírom, mivel közben folyamatosan számolok. Méghozzá óradíjakat. A vizes, a gázos, a fodrász… csak úgy peregnek a tízezeresek. A fővárosban egészen biztos, de ahogy hallom, már vidék sem ugyanolyan „olcsóság” van a mestermunkára, mint régen. És ez nem a KSH által közre bocsájtott adat, hanem a szájhagyomány, ami köztudattan minden marketing eszköznél erősebb. Tehát arra buzdítok mindenkit, aki ezt olvassa, hogy üljön le és először is vizsgálja meg, hogy milyen beosztásban dolgozik. Aztán számolja ki az óradíját. Ha ez megtörtént, akkor üljön le egy-két mesterember ismerősével és kérdezze meg az övékét is. Aztán azt, hogy mennyi munkájuk van… és ha más megállapításra jut, mint én, azonnal jelezze, hogy megnyugodjak, hogy TÉVEDÉS ez a tézis. Én lennék a legboldogabb, ha a jelenlegi fizetésemet elégedettel tudnám mustrálni minden hónap első napján. Amíg viszont ez nem történik meg, addig folyamatosan számolok és csak arra tudok gondolni, hogy Apunak megint igaza volt. Szakmát kellett volna tanulnom és akkor holnap nem kellene rabszolga módjára végigtolnom a napot azért, hogy Amerikában egy egyébként is gazdag ember még gazdagabb legyen. És nem kellene azt éreznem, hogy igazából a rabszolgaság nem ért véget, csak új nevet kapott és úgy hívják, hogy multi. De hát ki a hülye? Mindig az, aki tűri? Jah…

A nők többsége egész életében a nagy Ő-re vár

A gondolat, hogy valahol ott kell lennie, már egészen pici korban megfogalmazódik bennünk. Szinte tudattalanul foglalja el a helyét az agyunkban, a szívünkben, a lelkünkben. Alighogy felolvassák nekünk az első herceges-hercegnős mesét, épphogy megpillantjuk az első fiú-lány babáinkat egymás mellett, és amint felvillan a TV-ben egy romantikus jelenet… máris elkezdődik. Ez az ábrándozás végigkíséri a gyerekkorunkat, aztán a kamaszkort. Azon kapjuk magunkat, hogy nézegetjük a bátyánk barátait, a felsőbb éves srácokat a suliban, és csalódunk, amikor rájövünk, hogy nagyjából mind levegőnek néznek minket. Aztán ahogy idősödünk, úgy formálódnak az elképzeléseink is. Eközben elindul a tesztelgetés, randik sora, pofára esések garmada. Már nem vagyunk olyan sebezhetőek, mint kamaszkorunkban. Szép lassan rájövünk, hogy a legtöbb pasiba csak beleszugeráltuk a nagy Ő lehetőségét. De mi nem adjuk fel. Mert mindig ott egy HÁTHA. Ragaszkodunk a gondolathoz, mint a jó szobrászok az elrontott műhöz. Hátha tudunk rajta alakítani, hátha megváltozik, hátha jobb lesz. Az egész élet egy nagy HÁTHA. Magunk sem tudjuk meghatározni, hogy minek kellene történnie ahhoz, hogy bizonyosságot nyerjünk, de a sorra érkező jelentkezőkre úgy tekintünk, mint lehetséges férjekre, társakra egy élethez. Próbáljuk őket beleszabni abba a keretbe, amit gyerekkorunkba megalkottunk. És az utolsó másodpercig ragaszkodunk. Mert egyszerűen belénk van kódolva, hogy valahol, a világ egy távoli, de remélhetőleg még inkább egy közeli pontján ott bujkál a lelkünk másik fele. Az, akit nekünk teremtettek. És annál a gondolatnál, hogy még nem ismerjük, már csak az ijesztőbb, ha olyannal élünk, aki NEM az.

Így hát telnek a hetek, a hónapok, az évek. Kinél hogyan. Vannak a szerencsések, akik akár már óvodában megismerik a nagy Őt és végigélnek vele egy csodás életet. Vannak olyanok is, akik csak a középiskolában bukkannak rá, és akadnak olyanok is, mint én, akik jó néhány békát megcsókoltak, mire elérkezett a herceg.  És persze sajnos akad egy széles tábor is, akik csak a második házasságukban találkozhatnak vele, vagy esetleg még mindig keresgélnek. És őszintén szólva ez tényleg nem egyszerű.

Nade honnan tudjuk azt, hogy jóeséllyel tényleg Ő-t találtuk meg?

Nincsenek 100 év alatt összegyűjtött bizonyosságaim, de jó néhány dologra rájöttem az utóbbi években. Nagyon sok barátnőm párkapcsolatát néztem végig, nagyon sok sztorit hallottam. És persze nagyon sok fiúval, férfival beszélgettem erről. (hiszen az éremnek mindig két oldala van) De nyilván még ez sok-sok információ is kevésnek bizonyul, amikor a világon ennyi ember él. Így hát a lentiekre teljes garanciát sajnos csak 60 év múlva merek majd adni.

• A nagy Ő ismer: kiszimatolja a működésed, mert figyel Rád. Már egy smsből érzi, hogy épp rossz a kedved, hogy megbántottak, vagy felidegesítettek a munkahelyeden. Radarja van Rád. Nem tudod, hogy honnan tudja, de egyszerűen csak tudja, hogy épp mi zajlik le benned, a nélkül, hogy árva szót is szólnál. Sőt, másoknak is úgy beszél Rólad, hogy minden szóból érződik, hogy valóban ISMER. Néha még jobban, mint Te saját magadat.
• Akárhogy próbálod elüldözi magadtól az idióta hisztijeiddel és húzásaiddal, kitart melletted. Amíg a „tévesen csókolgatott békák” egy –egy ilyen szitunál már rég a cipőjüket húzták volna, Ő ott marad, lenyugtat és megpuszilgat és belülről csukja be azt az ajtót, amit kinyitottál neki.
• Minden érzelmet megmozgat benned, de úgy igazán, mélyről. A korábbi felszínes pasik miatt lehet, hogy ugyancsak sűrűn kiborulsz az évek során, de ha a nagy Ő elvesztésére van esély, akkor az annyira mélyről fáj, mint a Mariana árok. És persze ami még fontosabb: ugyanennyire magasra emel minden vele töltött boldog perc is!
• Minden barátnőd egyöntetűen támogatni fogja a kapcsolatot. Mert a hozzád nem illő férfiak kívülről is csodásan látszanak. Úgy értem, hogyha megálltok egymás mellett azzal, aki nem passzol hozzád, azt mindenki látja (általában csak Te nem, aki benne vagy) De ha a nagy Ő-vel fogsz megjelenni, egyöntetű lesz „ De édesek vagytok!””Milyen jó páros vagytok!”-szerű bókáradat
• Jókat nevettek együtt: A humor nagyon sok embernél fontos. A nagy Ő egészen biztosan olyan ember, aki minden helyzetben meg fog tudni nevettetni. Akkor is, amikor épp zéró humorérzéked van.
• Mennyei szex: nem biztos, hogy az első vele töltött este lesz életed legjobbja (attól, hogy Ő a nagy Ő, még izgulhat :-) ahogy Te is!), de az biztos, hogy már az elsőtől nagyon különleges lesz, mert érezni fogod, hogy itt valami jó értelemben más. Úgy figyel Rád, ahogy előtte senki. Olyan vele lenni, ahogy előtte senkihez sem volt fogható.
• Azonos értékek: a nagy Ő-vel  az esetek többségében hasonlóan fogtok vélekedni a főbb dolgokról. Hasonlóak lesznek a nézetek. De ha mégis lesz bizonyos témában két egymástól távol eső vélemény, egészen biztosan meg tudjátok beszélni és közös nevezőre tudjátok hozni a dolgokat. 
• A sors lesz a főszponzor: A sors pont azért van, hogy segítsen pályán haladni. Tehát ha valaki életed része kell, hogy legyen, azzal utolsó bokorban is össze fogsz futni. Különösebb erőfeszítés nélkül, könnyeden fog alakulni köztetek minden, még akkor is, amikor semmilyen józan kilátásra nem látsz lehetőséget. Bízz a sorsban, Ő tudja, hogy mit kell tennie, még akkor is, amikor nem is hinnéd. "akit az ég neked teremtett, azt az ördög is utánad tolja majd talicskán"
• És végül, de nem utolsósorban: imádni fogsz vele lenni. Azt érzed, hogyha belenézel a szemébe, minden értelmet nyer. Valahányszor meglátod, nagyot dobban a szíved és nem kérdés már semmi. Csak vele akarsz lenni! 

Mert ha a nagy Ő ott van az ember közelében, akkor még a szögletes is kerek. Kerek, vagy még inkább: szív alakú. 

A kép forrása: http://www.elcrema.com/2014/12/14/what-would-you-call-your-dream-relationship/