Kétféle sorozat létezik. Az egyik típus néhány évad után egyszerűen elfárad és akárhogy keverik, tekerik, kavarják a forgatókönyvírók, 4-5 évad után már nincs már benne több. Hiába hoznak be új karaktereket, hiába ejtik áldozatul és távolítják el a főszereplőket, megunjuk és egy idő után már nem lesz kedvünk nézni.

Na, a Szex és New York nem ilyen.  Vagy legalábbis nem ilyen volt.

A Szex és New York tipikusan a másik kategória. Mint például a Jóbarátok, az évadok egyenértékűek. Mindegyik más, mindegyik egyedi és mindegyik végtelenül szerethető. És bár a hatodik évadot követő két filmről már elég vegyesek voltak a kritikák, de egy biztos: a fanok a mozifilmeket is szerették, még akkor is, ha azok már kicsit bárgyúbbra, erőtlenebbre és némiképp reklám szagúbbra sikeredtek, mint a sorozat. Ami viszont tagadhatatlanul mindegyikben egységesen megvolt, az a spiritusz. Imádtuk, belénk ivódott, nézni akartuk - sokadszorra is; hiszen tele volt humorral, emészthető volt a története, és mindezek mellett kellően meg volt spékelve provokatívabb témákkal is, hogy ne legyen lapos. Sokszor volt elgondolkodtató, néha megható, de mindig pont annyit adott, amennyit be tudtunk fogadni és amitől még utána jókat aludtunk.

Aztán egyszercsak, sok – sok év kihagyásával ismét előkerült a sztárgárda és jött a csapó. Jöttek a találgatások, hogy vajon milyen storylinenal rukkolnak elő a rendezők, mi lesz az új történet, amelyre a már picit korosodó szereplőket (már akik megmaradtak) - ráfűzhetik. De ami ezután történt, arra vélhetően egyik vérbeli rajongó sem számított.

Figyelem: spoiler következik!

Emlékszem, hogy amikor először meghallottam, hogy lesznek új részek teljesen lázba jöttem és már alig vártam, hogy kihozzák az első trailereket. Aztán megláttam a Just like that plakátját, és a libabőr helyett inkább elborzadtam. Már a Jóbarátok reunionnál is meg kellett állapítanom, hogy a botox nagyon nem áll jól Hollywoodnak. Egyszerűen borzalmas, amit szegény sztárjaink az arcukkal művelnek. Charlotte karakterét alakító Kristen Davis például alig pár éve még gyönyörű nőként bukkant fel a Netflix egyik kedves karácsonyi filmjében (Karácsony a vadonban, 2019), az arcán nyoma sem volt extra beavatkozásnak. Nagyjából erre a látványra számítottunk a Just like that debütálásakor is, de úgy tűnik, hogy szegény Kristen az újból feltörő hírnév lehetőségének hatására pánikba eshetett és meg sem állt az első szépségszalonig, aholis a szája körüli részt szinte teljesen újra szabatta. És közel sem lett belőle remekmű. Carrie-ről (Sarah Jessica Parker) plasztika ide vagy oda, nehéz mit mondani.  Talán azt, hogy nem túl előnyösen öregszik, de az is lehet, hogy az új stylist által kreált ruhakreációk árnyalják ennyire ambivalensen az összképet, nehéz megítélni. Mindenesetre közel sem hozza azt a látványt, amivel akár egy fiatal, akár egy 50 feletti nő szívesen azonosulni akarna.

Samantha (Kim Catrall) hiánya mindezek mellett pedig egyszerűen ordít az új részekből. Nélküle valahogy olyan lett a trió, mint a Hupikék törpikék Törpapa nélkül. Aranyos, hogy próbálják őt a háttérben életben tartani, de a karaktere egyszerűen fájóan hiányzik a történetből. Bármennyire is úgy gondolták, hogy pótolhatják új szereplőkkel, Őt nem lehet.

Ugyancsak ez a helyzet Biggel is (Chris Noth). A hirtelen távozása sokként hatott a nézők egy jelentős részére. Ráadásul a Szex és New York eddig aligha a drámákról volt híres, így dupla gyomros volt ez mindenkinek. Sosem volt jellemző  a történetre a 30 percig tartó gyász és letargia, úgyhogy a sorozat évadjainak életérzése itt sem került számításba, amikor a Just like that-et alkották. Biget eltávolítani olyan, mint megölni a herceget a Hamupipőkéből. Köré épült a hat évad és a két film. Egyszerűen nem értjük.  Ezúton is köszönjük szépen a sokkot az íróknak! Nehéz lesz feldolgozni, még szerencse, hogy ott van nekünk a 6 évad, amihez vissza tudunk nyúlni, hogy ezt a borzalmat elfelejtsük.

És mi marad, ha eltávolítunk két főszereplőt? Nem sok minden. Big és Samantha hiányából keletkezett űrt úgy néz ki, hogy nehezen tudják érdemi történetekkel megtölteni. Ezért igencsak lerövidült a kibontható témák hada. Olyan, mintha két szál maradt volna, a kor és a társadalami érzékenyítés. A 6 évados előzmények után viszont itt egyik sem igazán hiteles. A kor kérdés már ott megdőlni látszik, hogy a szereplők még alig múltak el 50 évesek. A problémáikat hallva azonban inkább asszociálunk 80 feletti korosztályra, mintsem egy 55 éves nő mindennapjaira. Bizonyára mind körbe tudunk nézni az ismerőseink között, de aligha találunk 50+os nagyvárosi ismerőseinknél olyanokat, aki csípő protézissel, vagy halláskárosodással küzdenek. 70 fölött még csak-csak… Így hát csak arra tudunk gondolni, hogy Amerikában van nagy gond. Szóval ha ez igaz, akkor ezúton kérjük Jane Fondát és a Kalifornia korábbi szuperfitt kormányzóját, Mr. Schwarzeneggert, hogy gyorsan indítsanak valamilyen életvezetési blogot a helyieknek, mielőtt késő lesz…

És persze a végén, de nem utolsó sorban itt az érzékenyítő szál, az epizódonként bekúszó LMBTQ. Értjük, elfogadjuk. Szuper. Legyünk liberálisak. Ez teljesen rendben is van. Na de a "tól-igeket" most már igazán klassz lenne egy picit lefektetni. Vagy most már tényleg erről és kizárólag csakis erről szól majd Hollywood? Egy filmnek mindenféle megfelelési pontokon kell keresztülmennie, mielőtt a szalagra kerül? Legyen benne színes bőrű, távol-keleti, gendersemleges, meleg, stb. csak hogy senki meg ne sértődjön? Ez számomra már picit ijesztő. Vajon hova fog ez vezetni? Hova tartunk? Mit akarunk? Mi a cél? Nem is adnék több szót senki szájába, csak azt kérem, hogy ezeket morzsolgassa, eméssze, rágja magában és próbáljon meg a jelen paraméterekkel a jövőbe nézni és egy icccipit elgondolkodni. Háttérinformációk nélkül, csak úgy – a maga értékrendje szerint.  

A magam részéről egy biztos: egyszercsak csalódást és letargiát hozott ez az új sorozat. Isteni szerencse, hogy van választásom maradni a régi részeknél, az újak ugyanis mély depresszióba taszítanak, ahonnan aligha lenne visszaút.  

A kép forrása: https://www.hbo.com/sex-and-the-city