Elég nehéz úgy beszélni egy témáról, hogy épp nyakig benne vagy.

Vagy inkább a méhedig, ha már szülésről van szó.

Amikor anno várandós lettem és megtudtam, hogy már nem lehet saját nőgyógyászt és szülésznőt választani, először megrémültem. Aztán mindenki az mondta, hogy nyugodjak meg. Külföldön sincs ez másként, ott is ahhoz esel be, aki épp ügyeletben van. Minden orvos felkészült, érti a dolgát, le tud vezetni egy szülést, kár aggódni. Logikusnak hangzott és abszolút úgy voltam vele, minek gyötörjem magam feleslegesen, ha a helyzeten úgysem tudok választani. Plusz akkor még a szülés is annyira távolinak tűnt, hogy teljesen elengedtem a dolgot. Igen ám, de sity-suty leketyegett a 9 hónap és megtörtént az, amit szerettem volna elkerülni: túlhordtam a gyermekem. És így a napokban a saját bőrömön tapasztaltam a napi kórházi kontroll „szépségeit”, és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy a választott orvos eltörlése jó ötlet volt.

Minden nő tudja, - ha túl van rajta, ha előtte áll, hogy: a szülés egy nagyon intim dolog. Bármennyire is vagy egy agilis vagány csaj, aki megáll a saját lábán (és én magamat maximálisan annak tartom) a 9 hónap hormonjai elég szépen átformálnak. Akarva akaratlanul is megváltozol. Ha eddig nagyon határozott véleményed is volt mindenről, most nem biztos, hogy akarsz már kardoskodni, vagy szembe menni a rendszerekkel. Többnyire egyetlen dolgot szeretnél 9 hónapig, maximális nyugalmat, egységet a kisbabáddal, minél több befelé figyelést. Ha eddig rettegtél az egészségügytől, most pillanatok alatt kell megszoknod, hogy szurkálnak, hogy sorozatosan lépnek be emberek az intim szférádba, hogy ha nem is heti szinten, de nagyon sűrűn ki vagy téve annak, hogy ott állsz, szó szerint pőrén - idegenek előtt. Nő vagy, mondhatná mindenki, hogy erre születtél és ez így is van. El is fogadod, hiszen tudod, hogy miért teszed. Még ha te magad is voltál a várandósságod előtt a harcos amazon, hirtelen előtör belőled egy sokkal magasztosabb minőség, ami már nem enged túlkapásokat, csak sok-sok elfogadást. Nyilván ehhez az elfogadáshoz az is fontos, hogy támogató, megbízható közeg vegyen körül: kedves és segítőkész védőnő, szakmailag felkészült nőgyógyász, fogorvos és mindenféle szakember, aki a Várandós kiskönyvedhez szükséges. Összetereled őket a 9 hónap alatt, és épp kezdenél hátradőlni, amikor végre kiderül, hogy minden vizsgálat szerint egészséges csecsemőt vársz, aztán egyszer csak elérsz a 9. hónap végéhez.és bumm: a szupercsapatod, a szuper támogató közeged szertefoszlik. Pont akkor, amikor a legnagyobb szükséged lenne rájuk… hála ennek az új rendszernek.

És mivel én már áldozati bárány lettem, testközelből nézhettem végig, hogy milyen kálváriával jár mindez. Mivel túlhordtam a gyermekem a héten már naponta kell az egyik közkórházba járnom kontroll vizsgálatokra. Sejtettem, hogy masszív lesz, de arra nem számítottam, hogy hétfő óta minden nap konstans 3 órát töltök majd ott. Csütörtökig 5 különböző orvossal találkozom és minden nap úgy jövök haza, hogy az infarktus kerülget. (Nyilván döntettem volna a magán kórház mellett is, de az árak és telítettség ott is megnehezíti az egyszeri ember életét) 

A hétfői nap gyerekbetegségeit még betudtam a Pünkösdnek. De hát mégsem tehetek róla, hogy aznapra voltam kiírva – ugye. Ünnepnapkor is születnek gyermekek, nem válogat az anyatermészet. Sajnáltam szegény kórházi dolgozókat, hogy ilyenkor is ott kell lenniük és még én is őket fárasztom a kérdéseimmel… Ezek után a kedd reggelnek már nagyobb reményekkel futottam neki. Kora reggel érkeztünk, de így is 3 óra volt az ott töltött idő, mivel tömve volt a váró. Hiába volt kiskönyvem, mindenkinek a nulláról kellett elmondanom, hogy ki vagyok, miért vagyok itt, mikor volt az utolsó női napom, ki a kezelőorvosom, stb… Idegen orvos vizsgált meg (baromira fájt) idegen emberek nézegették a papírom, de úgy voltam vele, hogy első igazi munkanap Pünkösd után, első igazi kontroll ITT, ahol szülni fogok, afféle bemutatkozó „est” – hát ez ezzel jár, kibírom. És persze reméltem, hogy akár még aznap este megszülök és a következő nap már elkerülhetem ezt tortúrát. Mivel Pünkösd hétfőre voltam kiírva, így szombatra kaptam „szülésindításra” időpontot, ami nekem – régimódi természeti embernek - nyilván nem esett jól. Már maga az a tudat sem, hogy manuálisan akarnak belenyúlni a rendszerbe és ráadásul ilyen „hamar”. Egy hetet saccoltam, úgyhogy a szombat a következő hét hétfőhöz képest kicsit korainak tűnt., DE: mivel sok szakmabeli vesz körül, így pontosan tudtam, hogy ez is értünk van. Ha a méhlepény túl öreg, és nem táplálja a kicsit, vagy esetleg a magzatvíz nagyon megcsappan, az nem jó senkinek. Főleg nem a babánknak. Szóval úgy voltam vele, hogy drukkolok, hogy megszüljek természetes úton szombatig, ezért mindent meg is teszek, addig meg jövök ide, szerdán már csak nem lesz újabb 3 óra egy nyomorult kontroll... Hát tévedtem.

Szerdán ismét kora reggel érkeztem. A CTG után ultrahangra is küldtek, ami attól volt szuper, hogy megjelent egy újabb idegen orvos a vizsgálóban, aki első körben - amikor belépett a helyiségbe-, nem fogadta a köszönésemet. Ezt követően pedig nagyon stílusosan halkan susmorogni kezdett az ultrahangot végző fiatal hölggyel, mintha én ott sem lennék. Ilyenkor azért az ember megkérdezné, hogy „drága doktor úr, ugyan miért gondolja, hogy azért mert x éve praktizál, az orrocskáját a lámpáig kell emelni? fogalma sincs, hogy nekem hány diplomám van, ki vagyok, mi vagyok - attól, hogy én itt egy most csak „a Kismama/Anyuka” becenévvel futok, emberből vagyok, aki szereti, ha úgy is kezelik. Ergo hallok, látok és szeretnék tudni arról, ami engem érint.” Jó politikusként igyekeztem még ezt is elengedni, de mikor a vizsgálat végén közölte- szerencsére ezt legalább már nekem, mégha nem is túl empatikusan, hogy kevés a magzatvíz, úgyhogy legyek kedves keressem fel egy xy nevű doktornőt, hogy átbeszéljük a „továbbiakat” az már felcsavarta a pánik gombot.  Minden, amit 2,5 óra várakozás után nem akarsz hallani…  Dobogó szívvel hagytam el a helyiséget. Természetesen köszönve távoztam, válaszköszönés sajnos itt sem volt, de már nem is érdekelt. Ezt újabb félórás várakozás következett. Nekem ez idő alatt minden lepörgött a fejemben. Nem mehetek haza, azonnal császár, isten tudja mi lesz a gyerekkel, hogy nincs elég magzatvíz. Szegény férjem hiába nyugtatott, borzalmas állapotban voltam. Ismét a 3. órát tapostuk az ottlétünkkel, de ez se érdekelt, csak csendesen mormogtam magamban egy imát, hogy legyen minden rendben és hadd mehessünk haza. Szerencsére a kontrollt végző doktornő tündéri volt és közölte, hogy teljesen normális, hogy kevesebb a magzatvíz, hiszen túlhordtam. A CTG szép, menjek csak nyugodtan. Némi elmebaj után fellélegeztem és meg sem álltunk hazáig.

Csütörtök: mai nap. Már eleve úgy készültem, hogy biztosan bent leszünk 1-2 órát. Feltankoltam hideg élelemmel. CTG-n a babák alig akartak mozogni. Nem csak az enyém, másé sem. Nyilván front van, esős idő, ők is fáradtak. Amikor végeztünk, ismét jött az orvos keresés, hogy valaki írja alá a CTG-met a hazamenetelhez. Meg is érkezett a doktornő. Újabb kolléga, akinek bemutatkozhattam. Neki is elmondtam a háttértörténetem. Megnézte a papírom, közölte, hogy hááát ez a CTG nem jó, nem mozog eléggé a baba. Próbáltam neki elmondani, hogy nem cirkuszi majom szegényem, hogy attrakciózzon. Plusz nem vagyok benne biztos, hogy nekem is kólával és csokival kellett volna indítanom a napom, hogy mozgásra bírjam (ahogy a velem szemben ülő szófogadó Anyukák tették) A szavam, hogy ma már sokat mozgott és jól van, nem elég? Elvégre mi anyukák azért jól érezzük ezt a témát onnan belülről, tehát ha szívhang van, mozog is, csak nem őrül meg odabent (40 hét után már kb el se fér szerencsétlen mozogni) akkor miért is kell tornaórára küldenem? Mindenesetre nem engedett haza, csak egy újabb ctg után. Így újabb 40 percet vártam, közben lépcsőztem, ittam-ettem (bár már azt éreztem, hogy még egy édes valamit meg kell ennem és hányok) de ettem becsülettel, csak haladjunk. A következő CTG szerencsére már jó lett. Szerencsétlen gyermekem vélhetően cukorsokkot kapott…és már lehet, hogy kék zöld foltokkal jön majd világra, annyit rángatták és bökdösték- DE így haza engedtek minket. (bár az ismételt ctg-t hozzáteszem, hogy egy 6. orvos nézte meg, nem az, aki ismétlést kérte - de Ő legalább empatikus és tündéri volt)

Most itthon vagyunk, és úgy várom a szülési fájásokat, mint a megváltót. Szülni szeretnék. Túlleni rajta természetes úton MA, most, hogy minél hamarabb már csak egy ködös gondolat legyen ez a kórházi tortúra. Hogy félek e a szüléstől? Igen! De úgy vagyok vele, hogy ez a hét annyira szörnyű volt, annyira gyári - annyira darab-darab, hogy úgy érzem, hogy 9 hónapom nyugalmát vágja kárba ha még egy napot ott kell töltenem ilyen időrablón. Arról nem szólva, hogy a szombati indítás gondolatától is kiráz a hideg. Szóval bízom benne, hogy megszánnak az égiek és ma este szülünk! Természetesen, ahogy ezt a jó ég megteremté’, és a 6 darab orvosból, akivel a héten találkoztam a legszakmaibb és legemberibb feje lesz majd a lábam között, ha eljön a nagy pillanat. Ha már az én drága saját orvosom nem lehet ott.

És ha egy valamit üzenhetek a döntéshozóknak, akik ezt így kitalálták; szigorúan a hét margójára, akkor az a következő: kérem vissza az orvosom és a régi formulát. Kérem azt, aki már tudja, hogy mi történt velem a 9 hónapban. Akinek a kezei között már biztonságban éreztem magam. Mert egy kismamának ennél fontosabb nincs! És ha valaki ezt másképp gondolja, az nyugodtan szüljön naponta ezen kondíciók mellett. Mutassa meg a legintimebb testrészét vadidegeneknek. Bízzon meg bennük olyan fájdalmak közepette, amilyen elvileg egy szülés. És közben érezze jól magát, mert mégiscsak egy új életet hoz a világra.

UI: Illetve WC papírt és kézmosó folyadékot is kérek, mert az a héten egyik mosdóban sem volt.  Covid ide vagy oda, de na … ez azért alap.

Fotó forrása: Pixabay