A sírás olyan, mint egy tisztulás. A testedből tengernyi könnycsepp formájában távozik valami, ami ki tudja, hogy mikor ragadt oda be. És minden egyes könnycsepp legördülésével hasogat a lélek is. Mintha együtt mozognának. Már órák óta figyelem a testemnek ezt a „játékát” és közben halomra fújom a zsebkendőket. De nem baj. Tisztulok. Hogy jól esik-e? Nem, mert jelenleg azt érzem, hogy eközben a gondolatok úgy cikáznak a fejemben, hogy követni sem tudom őket. És fáradtnak érzem magam. Nagyon. De valahogy mégis olyan könnyű így minden.

A sírás úgy hat a lélekre, mint egy nyugtató. Segít, ha épp azt érezzük, hogy minden olyan kilátástalan. Én is ennek az áldásos hatásait élvezem, és közben próbálom összeszedni a kiváltó okokat. Az elmúlt években annyi minden történt velem. Egészségügyileg eléggé sikerült leamortizálni magam, tehát nyilván a sok elfojtásnak ki kell jönnie valahol, hát ügyesen távozik is. Ma épp könnyek formájában. És hogy mi volt az abszolút kiváltó ok? Az, hogy Itt van Ő, aki alig két éve az életem része, de olyan, mintha mindig ismertem volna. Ő, akinek az érkezésével tényleg értelmet nyert minden, mégis igyekeztem úgy tenni, mintha bármelyik nap fel tudnám rúgni minden különösebb fennakadás nélkül ezt a köteléket. Ő, aki kedvesebb volt velem, mint eddig bármelyik férfi. Ő, aki többször ölelt és csókolt meg az elmúlt 8 hónapban, mint egész életemben eddig bárki. Ő, aki annyit biztatott engem, amennyit csak a legjobb barátnőim. Ő, aki úgy szeret, ahogy vagyok, és én mégis azt hiszem, hogy elvárásai vannak velem szemben. Ő aki imád, de én mégis ellököm magamtól. És hogy miért, arra csak ma jöttem rá. Mert félek. Magamtól, tőle, de leginkább az érzéseimtől. Attól, hogyha megmutatom, hogy vannak, azzal sebezhetővé teszem magam. Egész életemben igyekeztem mindent lazán kezelni. Ebben a blogban mindannyian mesterien űzzük ezt. Igyekszünk úgy tenni, mintha semmi nem fájna igazán. Sokat sírunk, de csak akkor, amikor senki nem látja. Érzékenyek vagyunk, de nem mutatjuk. Nem mutatjuk, mert jobb ezt csendesen magunkban tartani. Közben telnek az évek, a dolgok pedig csak gyűlnek, és mi futunk tovább, mint valami oroszlán elől menekülő gazella-csorda. Hátra se nézünk, nehogy tisztába kelljen kerülnünk a veszéllyel, vagy azzal, amit hátra hagytunk.

Egész életemben ilyen férfira vágytam. Egész életemben Őt szugeráltam a sorstól és az élet olyan kegyes volt, hogy bár sokáig vártam rá, de elhozta nekem. Most pedig ahelyett, hogy élvezném, hogy itt van és végre megérkezett, folyamatosan cseszegetem. Csak azért, mert magam miatt feszengek  és nem tudok a jelenben örülni annak, hogy az élet egy ilyen kinccsel ajándékozott meg, mint Ő. Ez a feszengés pedig egy folyamatos zavart okoz az aurámban, amitől idiótán nyilvánulok meg. Ő rám rezonál és tessék… meg is van a káosz. Én is fura vagyok és Ő is az. Aztán pedig tetejébe még számon is kérem, hogy miért fura. Holott csak miattam fura. Értitek ezt? Mintha az idióta reakciómmal tesztelném, hogy szeret-e, hogy igazán szeret-e. Hogy idiótán is szeret-e. Pedig a fő probléma nem vele van, hanem magammal. Mert a sok tökéletes fotómodell, címlaplány instalceleb láttán, az ember elbizonytalanodik magában. Én is ezt tettem. És akivel küzdök, az igazából a saját tükörképem. Nem tudom, hogy miért, hiszen ha bárki az ismerőseim közül ezt tudná, vagy hallaná, biztos nem értene. Tipikusan a „mások által csinosnak tartott” lány vagyok, de nekem ez mégsem elég. Valahogy nem tudok megbarátkozni a tükörképemmel és hálásan törődni azzal, amilyen testbe születtem. Minden fokon elhanyagoltam. Kívül és belül is. Nyilván nem látványosan, mert imádok vásárolni, tök jó ruháim vannak, de valahogy az az igazi minőségi időt nem tudom magamra fordítani, pedig indokolt lenne. Arról a minőségi időről beszélek, amit Odry már kifejtett az egyik cikkében. Amikor az energiát arra fordítod, hogy rendbe rakd magad, a gondolataidat, a lelked, az elméd és minden egyes energiapályád, ami kívül belül körülvesz. Mert hát az életben megannyi energiát fordítunk másokra. Arra, hogy ki hogy néz ki, ki hogyan szól hozzánk, néz ránk, hogy viselkedik velünk. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne, ha ilyen esetekben csak magunkat vizsgálnánk. Hogy hogyan reagálunk, miért reagálunk úgy. Az összes energiát, amivel másokat táplálunk, …fordíthatnánk magunkra is. Szóval erre jöttem rá, hogy ahelyett, hogy azzal foglalkozom, hogy Ő hogy érez, azzal kellene törődnöm, hogy én mit érzek, mit gondolok, mit szeretnék. De én mit csináltam? Őt kértem meg, hogy gondolkozzon és tartsunk egy kis szünetet. Most meg itt sírok. De néha kell nekünk nőknek egy kis lélektisztítás. A könnyeket azért kaptuk, hogy segítsen, ha bánatunk van. Segít balanceba kerülnünk és segít lenyugodnunk annyira, hogy tisztán lássunk. Feloldódunk általa, és sokszor hozzásegít minket a megoldásokhoz is. Nálam is ez történt. És máris jobb.

Most írt. Szeret. Én is Őt.

Jajj, néha azért annyira nő vagyok….

A kép forrása: http://www.jenaforehand.com/2016/08/26/makes-woman-cry/