Ma március 15-öt írunk és én 2 hónapja még poénkodtam a koronavírussal. Ha valaki tüsszentett egyet az irodában, akkor röhögve kiáltottam oda neki, hogy „Korona, menj haza!”. A többiek is röhögtek.

3 hete még bőszen olvasgattam az Olaszországban élő magyar orvosoktól érkező Facebookon megosztott kommenteket, amelyben megnyugtattak mindenkit, hogy alig erősebb, mint az influenza, és nagyon kicsi a halálos áldozatok száma, nem kell aggódni. Akkor még arra gyanakodtam, hogy biztos ez is valami hülye összeesküvés elmélet.

Aztán 2 héttel ezelőtt már meghallgattam azokat is, akik azt mondták, hogy nem azzal lesz a baj, hogy mennyire brutál vagy sem ez a vírus, vagy hogy megkapjuk vagy sem. Azzal viszont igen, hogy a kórházaink egyáltalán nincsenek felkészülve ennyi betegre. De feleennyire sem. És ekkor eszembe jutott a budapesti tüdőgondozó, ahol 2 éve jártam. Keresztapámat látogattam meg, aki ma már nincs közöttünk. Tüdőrákja volt. Előttem van, ahogy bementem hozzá a kórházba és az ajtón beérve azt hittem, hogy véletlenül rossz épületbe értem és ez valami raktár. Előttem van a folyosó, ami úgy nézett ki, mint valami boncterem, vagy legalábbis valami amerikai filmjelent egyik kísérleti laboratóriuma. Előttem van a szobája, az ágyneműk, az ágyak az emberek. És mondat is: „de hát ez Magyarország legjobb tüdőszanatóriuma” Meg a döbbenet, amivel akkor és ott távoztam az épületből.

3 napja még úgy jöttem el a munkahelyemről, hogy a külföldön élő barátaimtól naponta kaptam üzeneteket, hogy mi zajlik a világ különböző pontjain és ettől már kezdett rossz érzésem lenni.

Aztán 2 napja pedig azt érzem, hogy egészen egyszerűen nem értem, hogy miért várunk. Vagy inkább mire várunk?!? A Magyar Orvosi Kamara kiadta a közleményt, amiből egyértelműen látszik, hogy mi történik, ha nem cselekszünk időben. Bezárjuk az iskolákat, értem. De mi van a többi helyiséggel, ahol mi – egyéb felnőtt emberek mozgunk. Mi, akik elvileg bárkinek átadhatjuk úgy, hogy észre sem vesszük. Mi van a munkahelyekkel? Mi van üzletekkel? A tömegközlekedéssel?

TEGNAP még leugrottunk a párommal az egyik élelmiszerüzletbe, hogy villámgyorsan beszerezzünk egy-két holmit. Délelőtt 11 óra volt, a húspultok kongtak az ürességtől, és az összes többi részlegen is alig volt már használható élelmiszer. Soha életemben nem láttam még hasonlót, maximum valami isten háta mögött 50 négyzetméteres falusi ABC-ben, ahova eleve nem is nagyon visznek árut, mert minek. Ahogy keresgéltem a sorok között megláttam egy idős nénit. Maszkkal a szája előtt, kék gumikesztyűben pakolta a húzós bevásárlókocsijába az élelmiszereket. Közben meg-megremegett a keze. Nem az izgalomtól, hanem inkább a korából adódóan. Észrevette, hogy vizslatom, én meg zavaromban kedvesen rámosolyogtam. Ő pedig a maszk mögül szintén mosolyogva megkérdezte, hogy szerintem az e jobb krumpli, ami a kezében van, vagy a másik. Bólintottam, majd újra végig néztem rajta és eszembe jutott a 84 éves Nagymamám. Eszembe jutott, hogy vajon hány idős néni és bácsi indul ma még útnak ugyanebbe a boltba, teljesen feleslegesen, hogy még gyorsan vegyen valamit ebből a már tök üres üzletből. A felismeréstől, hogy ugyanilyen törékeny emberek hasztalanul gyalogolnak egy pillanatra gombóc lett a torkomban, úgyhogy gyorsan igyekeztem terelni a feltörő érzelmeimet és tovább is álltam. A kasszánál még megkérdeztem a pénztárost, hogy mikor kaptak árut. A válasz az volt, hogy „ma reggel, de ha látta volna, hogy mennyit… rengeteget, és már szinte mind elfogyott”

Aztán ma reggel felébredtem és eljutottam odáig, hogy semmi mást nem érzek, csak értetlenséget és dühöt. Látva a Facebook oldalamat, ezzel közel sem vagyok egyedül. Mert folyamatosan hallom a híreket mindenhonnan Olaszországból, Ausztriából, Németországból, Indiából, Párizsból – mert ki hinné, de  az embereknek a 21. században vannak ismerősei szerte a világban és nem csak a hírekből tájékozódnak.  Hallom, látom, hogy mi folyik mindenhol és egyszerűen nem értem, hogy MI miért nem lépünk még. Mire a szarra várunk?

Mert speciel itt vagyok én. Én holnap reggel felkelek, bemegyek dolgozni. Bemegyek, mert a főnökeim több heti egyeztetés után sem képesek kitalálni, hogy mi legyen a vészforgatókönyv, ha gáz lesz. És szerintük még mindig nincs igazi gáz – majd csak lesz. Mert közben annyira félnek a profit vesztéstől, hogy nyilván úgy célszerű, ha mindenki addig dolgozik, ameddig csak bír.

Szóval én holnap végig megyek a metrófolyosón, beszállok az egyik metrókabinba, pontosan 10 percet töltök ott, majd átszállok a villamosra és bemegyek a céghez, ahol 14 másik emberrel leszek egy helyiségben. És közben kezet mosok ugyan, de az ide már édes kevés lesz. És ez csak én vagyok. Én, egyedül a több, mint 9 millió emberből. Én, aki eközben igyekszem majd odafigyelni. Nem nyúlni semmihez és nem köhögni le senkit. De ott lesznek kint azok is, akik még mindig úgy vannak vele, hogy „mire ez nagy felhajtás”. Azok, akik szartak rá és kimentek még síelni, akkor is, amikor már az egész rég őrület volt Olaszországban is. Meg azok, a tipikus „nekem ne mondja meg senki, hogy maradjak otthon” fajta emberek, meg az „én mindent ugyanúgy csinálok, amíg nem mondják” félék és sorolhatnám a végleteket napestig. Mert sajnos mi sem vagyunk az a fegyelmezett  fajta nép - sajnos. Vagy legalábbis nem mindenki az közülünk.

Szóval kérdezem, hogy én, akinél Édesanyám, Édesapám, Nagymamám… mindenki 65+ - os, vajon mit tegyek, hogy jó legyen?

Hogy létezzem a következő napokban, hogy ne rúgassam ki magam, de elkerüljem a fertőzést?