Valamelyik nap teljesen véletlenül belefutottam egy beszélgetésébe a villamoson. Egy fiatal lány panaszkodott a barátnőjének arról, hogy pánikrohamai vannak és azt érzi, hogy lassan kezd megkattanni. Most épp pszichológust keres, és alig várja, hogy találjon egy megbízhatót, hátha az segít megoldani a dolgait. A lány körülbelül 21 éves volt és gyönyörű szép. Pont olyan, akiről az ember azt hinné, hogy tökéletesen boldog az élete. Így először azt hittem, hogy biztos rosszul hallok. Igyekeztem nem figyelni rájuk, de annyira megütötte a fülem a szituáció és olyan szinten nem tudtam ezt hova tenni, hogy az agyam szinte magától kezdte el analizálni a helyzetet Csak néztem és próbáltam megérteni, hogy mi lehet a gond. A lány a maga 21 évével igencsak drága cuccokban ült a villamoson.. Én nem rajongok ezekért a számomra túlhájpolt márkákért, (sosem bírtam, ha az ár-érték arány nem megfelelő, illetve a marketinges mivoltomból adódóan már el sem tudok vonatkoztatni attól, hogy mivé tesz egy teljes egyszerű terméket a branding) de másnak bizonyára ezek a rövidítések, mint MK részletes leírás nélkül is épp elég beszédesek. A lány szettje telefonostul, cipőstül, táskástul also hangon is 700e körül lehetett. De tételezzük fel, hogy mindent leárazáson vett, így saccoljunk mondjuk 400-et (ez egyébként egy vidéki köztisztviselő 3- 4 havi fizetése…)Tehát adott egy leányzó, akinek- mint ebből a beszélgetésből megtudtam (ki hinné az ember, hogy mi mi minden fér bele egy 15 perces villamos útba, nem igaz?) az élete nem a legtökéletesebb mederben zajlik. Őszintén megsajnáltam. Megdöbbentem azon, hogy egy 21 éves lány így gondolkodhat az életről. 21 éves még iszonyú fiatal. Ráadásul emlékszem, amikor én voltam annyi. 3 éve éltem már akkor Pesten és egyszerűen imádtam, ahogy magába szippant a város. Hogy pezseg, hogy él, hogy millió lehetőség van az embernek jönni-menni. Színház, koncert, múzeum, programhegyek. Képtelenség unatkozni, képtelenség itt panaszkodni. Ehhez képest most itt ült előttem egy lány, aki látványra pont olyan volt, amilyen én csak lenni akartam ennyi idősen és velem ellentétben Ő mégsem volt boldog. Próbáltam nem arcátlanul fürkészni szegényt, de ahogy oldalra fordította a fejét egyből láttam, hogy fel van töltve a szája. Ez volt számomra a másik döbbenet. Minek? Miért? Hiszen még félig gyerek? Honnan van rá pénze? És egyáltalán hogy jut el odáig valaki– pláne egy alap vonásaiban is bájos lány – hogy 21 évesen feltöltesse a száját? Fel nem foghatom. Még a hazafelé úton is ezen járt az agyam. Egyetlen okot találtam csak, ami érv lehet. A lánynak elmondása szerint saját lakása van. A szüleitől kapta. Nem is kicsi, másfél szobás, újépítésű, jó környéken. A családi cégnél dolgozik…. vagyis ez a fedősztori, mert az ilyen esetekben nagyjából tudjuk, hogy ez mennyi érdemi munkát takar. Már most megvan mindene és valószínűleg unatkozik. 21 éves és nem kell megküzdenie az élettel, mert készen kapta az induló csomagot. Nem is akármilyet. És látszatra úgy tűnik, hogy ez inkább hátrány neki, mint előny.

Fura az élet. Én 18 évesen mindent megadtam volna azért, ha 21 évesen lakást kapok, és ilyen ruháim vannak.(akkoriban még jobban elvakított a márka – szenvedély)   Nekem mindenért meg kellett dolgoznom, mert kezdetekben nem tudtak támogatni a szüleim, később meg már én nem éreztem jogosnak, hogy Ők fizessék az életem. De minden forintért megdolgoztam, és ahogy haladtak előre az évek mindig voltak álmaim. Füzetbe írtam őket. Ilyeneket, hogy például épp milyen ruhára vágyom, mire kell abban a hónapban gyűjtenem. Az is nagy szó volt, amikor megvettem első Converse cipőmet (kevés márkát szeretek, de ezt igen) Mondanom sem kell, hogy már jócskán elmúltam húsz, amikor ez bekövetkezett. De össze kellett gyűjtenem rá a fizetést, mert 19 évesen még az albérlet és a ennivaló elvitte a java részét és nem maradt annyira sok divatolni. De nem bántam, mert minden, amiért megdolgoztam, értékké vált a szememben. Tudtam, hogy semmi sem jön csak úgy.

Nem tudom, hogy a mai generációnak jobb, vagy rosszabb. Egy történetből nem akarok általánosítani. De azt tudom, hogy őszintén sajnáltam aznap ezt a kislányt…